Szent Bertalan éjszakája

Szerző: Hahner Péter

A XVI. századi Franciaországban a század közepén a népesség újra elérte azt a „plafont”, amit az élelemtermelés fejletlensége kijelölt a számára. A fokozott napfolttevékenység miatt egyre több hűvös nyár követte egymást, s a kevesebb napsütés miatt csökkent a terméshozam is. Felgyorsult az áremelkedés, a lakosság legszegényebb rétegei számára gyakran szinte lehetetlennek tűnt az élelem beszerzése, ugyanakkor az adóterhek a háborúk miatt megnövekedtek. A nemesség viszont hozzászokott a hadakozáshoz, és bármikor kész volt fegyvert fogni. A kincstár kiürült, a trónon kiskorú uralkodók (II. Ferenc, IX. Károly) váltották egymást, a francia belügyekbe angol és spanyol uralkodók avatkoztak be. A központi kormányzat meggyengült, a tartományi kormányzók független kiskirályokká váltak, és a rendi gyűlések gyakori összehívása is a királyi hatalom gyengeségét jelezte. Az éhínségek, háborúk és járványok jóvoltából a népesség 100 éven át 20 millió körül stagnált.

A kálvinista vallás pedig 1572-ig egyre szélesebb körökben terjedt el, főleg a Loire-tól délre, délnyugaton és délkeleten, eltekintve a tengerparti vidékektől. Hívei elvetették a szentek, az ereklyék és a pápai hatalom tiszteletét, a gyónást, a papi nőtlenséget, a purgatórium eszméjét, a keresztségen és az úrvacsorán kívül megtagadták a szentségeket, s úgy vélekedtek, a Biblia tanulmányozásával a hívők a hagyományos egyházi hierarchia közvetítése nélkül is megismerkedhetnek az isteni kinyilatkoztatással. Ezzel egyidőben megindult a katolikus egyház megújulása is, amelyet némi leegyszerűsítéssel ellenreformációnak neveznek. A tridenti zsinaton (1545—63) meghatározták a dogmákat, megújították az egyházi fegyelmet, s új alapokra helyezték a papság oktatását. Az álláspontok megmerevedtek, a kompromisszum reménye eltűnt. 

A vallási intolerancia Franciaországban ugyanolyan általános volt, mint egész Európában, a katolikusok és kálvinisták egyaránt meg voltak győződve róla, hogy a királyság egysége megköveteli a vallási egységet. A népesség 8—9 %-át képviselő kálvinisták körében (akiket itt hugenottáknak neveztek) jóval nagyobb volt a műveltebb, gazdagabb városlakók aránya, mint a katolikusok körében, s ezért szervezettségben és hatékonyságban felvehették velük a versenyt.

A kiskorú és beteges II. Ferenc uralkodása idején a hatalmat anyja, Medici Katalin és feleségének, Stuart Máriának nagybátyjai, a katolikus Guise hercegek gyakorolták. A protestánsok ezért összeesküvéssel próbálták befolyásuk alá vonni a királyt, de kísérletüket véresen megtorolták (1560). Két év múlva Guise herceg követői hajtottak végre mészárlást Vassyban a protestánsok körében, s ez megindította a francia vallásháborúk elhúzódó társadalmi-politikai válságát. Nyolc polgárháborúra került sor (1562—63, 1566—67, 1567—70, 1572—73, 1575—76, 1577, 1580, 1585—98). A katolikusoknak Montmorency connétable (főparancsnok), Saint-André marsall és a Guise-család, a hugenottáknak a Châtillon-fívérek (köztük Gaspard de Coligny), a Condé hercegek, Bourbon Antal, Navarra királya, majd fia, Henrik voltak a vezetői. A két párt között az úgynevezett „politikusok” csoportja próbált kiegyezést létrehozni Medici Katalin anyakirálynő és L’Hospital kancellár vezetésével. 

Medici Katalin, II. Henrik firenzei származású felesége, akit férje nem szeretett, s csak kötelességből nemzett 11 gyermeket vele, II. Ferenc tanácsadójaként (1559—60), majd IX. Károly kiskorúsága (1560—63) és III. Henrik távolléte idején (1574) régensnőként próbálta rendezni a vallási ellentéteket. A fanatizmus ellenfeleként toleranciára és kiegyezésre törekedve 25 éven át tárgyalt, alkudozott és utazgatott fáradhatatlanul, hogy biztosíthassa fiai számára a királyságot. Művészek és tudósok támogatója, könyvek és műtárgyak gyűjtője volt, ő építtette meg Párizsban a Tuileriák kastélyát (1563—72). A méregkeverő tevékenységéről elterjedt legendák teljesen alaptalanok. Egyszer azonban ő is úgy érezte, hogy a politikai gyilkosság fegyveréhez kell folyamodnia: 1572-ben, Szent Bertalan éjszakáján.

A világtörténelem egyik leghírhedtebb tömegmészárlásának az volt a legtragikusabb vonása, hogy éppen annak a békének a lehetőségét semmisítette meg, amelyre az első három vallásháború után mind az ifjú IX. Károly király, mind anyja, Medici Katalin őszintén elszánta magát. Ezért adták hozzá a király húgát, Margitot a hugenotta Henrikhez, Navarra királyához. A hugenották másik vezetőjének, Coligny admirálisnak azonban sikerült rábeszélnie a királyt, hogy az esküvő után siessenek a Spanyolország ellen harcoló németalföldi felkelők segítségére. Medici Katalin tudta, hogy a polgárháborúkban meggyengült Franciaország nem szállhat szembe Európa legerősebb katonai nagyhatalmával. Úgy vélekedett, Coligny kivégeztetésével kell megelőzni Franciaország háborús vereségét, egy kisebb vérontással kell elejét venni egy nagyobbnak. Ezért szövetségre lépett a katolikus párt vezetőivel, a Guise-családdal. 

1572. augusztus 22-én azonban, négy nappal Bourbon Henrik és Valois Margit házassága után, bekövetkezett az első előre nem látott fordulat: a merénylő golyója csak megsebesítette az admirálist. IX. Károly kényszerhelyzetbe került: vagy kivizsgáltatja a merényletet, s ezzel szembefordítja magával a katolikus pártot, a párizsi közvéleményt, a pápát és Spanyolországot, vagy pedig nem, de akkor számíthat a fenyegetőző protestánsok bosszújára. Ezért úgy döntött, hogy a nagyobb zavargások elkerülése érdekében végezni kell Coligny legközelebbi híveivel is. 

A testőrök és Guise herceg emberei augusztus 23—24-e éjjelén megölték az admirálist és más protestáns nemeseket. Az udvar ezzel véget is vetett volna az erőszaknak, csakhogy bekövetkezett a második előre nem látott fordulat: a szélsőséges prédikátorok által felizgatott, nyomorgó párizsi nép (amelynek csak a passzív segéderő szerepét szánták!) bekapcsolódott az öldöklésbe. Három napon át tartó, őrjöngő mészárlás következett. A királyi család rettegve zárkózott be a Louvre-ba, és hiába üzente a városi elöljáróságnak, hogy hagyják abba az öldöklést, senki sem hallgatott rá. Mintegy két-háromezer áldozat pusztult el Párizsban, majd a katolikusok országszerte követték a párizsiak példáját. A meggyilkoltak pontos számát senki sem tudja, egyes történészek tízezer, mások harmincezer áldozatról írnak. Az események irányítása tehát egyszerűen kicsúszott a francia kormányzat kezéből, s egy korlátozottnak szánt akció fajult el korlátlan és értelmetlen öldökléssé. 

Újabb és egyre véresebb vallásháborúk követték egymást, s végül egy megoldhatatlannak látszó válsághelyzet bontakozott ki. III. Henrik király (1574—89) engedményei életre hívták a fanatikus katolikusok Szent Liga nevű szervezetét, amelyet a Guise hercegi család és Spanyolország is támogatott. A királynak nem voltak gyermekei, öccse meghalt (1584), s ezzel legközelebbi férfi rokona, a hugenotta Bourbon Henrik, Navarra királya lett a trón örököse. A párizsi katolikusok ezt nem voltak hajlandóak elfogadni, a király hadsereget hívott a fővárosba, erre 1588 májusában Párizs utcáin barikádok emelkedtek, és a királynak menekülnie kellett a fanatikus katolikusok kezére került fővárosából. Megtorlásként még ez év decemberében a blois-i rendi gyűlésen testőreivel kivégeztette a Guise-család fenyegetően fellépő vezetőit, és szövetségre lépett Bourbon Henrikkel. A lázadó Párizst már közösen vették ostrom alá, csakhogy a királynak egy fanatikus szerzetes, Jacques Clément egy levéllel elvonta a figyelmét, majd váratlanul hasba döfte. III. Henrik másnap meghalt. 

Bourbon Henrik pedig 1589-ben ott állt pénz nélkül, hadsereg nélkül, és az a feladat várt rá, hogy meghódítsa királyságát, elűzze a Ligát segítő spanyol csapatokat, és véget vessen annak a háborúsorozatnak, amelybe a Valois-dinasztia belepusztult.