A speyeri egyezmény megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

1570. augusztus 16-án kötötték meg I. Miksa magyar király (1564-1576) és II. János választott magyar király (1540-1570) – azaz Szapolyai János Zsigmond – követei a speyeri egyezményt, melyben rendezték a kettészakadt királyság részeinek kölcsönös viszonyát. Ez az „államközi” szerződés tényként kezelte, hogy a Magyar Királyság keleti részében új ország volt kialakulóban, amely részben külön törvényhozás és közigazgatás alá került, de történetileg mégis hozzá tartozik.

Miután II. Lajos magyar király (1516-1526) elesett a mohácsi csatában, a köznemesi rétegekre támaszkodó Szapolyai János (1526-1540) és a Jagellókkal kötött 1515-ös házassági szerződésre hivatkozó Habsburg Ferdinánd (1527-1564) harcba szálltak egymással a magyar trónért. Az ország kettészakadt, és miután az egyesítési kísérlet során kötött kompromisszumokat maguk a felek sem tartották be. Az 1538-as váradi béke rendelkezésével szemben I. János Fráter György közreműködésével a fiára, a csecsemő II. Jánosra hagyta trónját, s így halála után, Fráter György  vezetésével a János-párti főurak 1540 szeptemberében királlyá választották II. János Zsigmondot (1540-1551, 1556-1570). A csecsemő királyt és anyját, Jagelló Izabellát a magyar belviszályt kihasználó Szulejmán pártfogásába vette, s így próbálva az oszmán hódoltság területét tovább növelni. Konstantinápoly ugyanis Mohács után hűbéresként tekintett Magyarországra, és Bécs elfoglalására törekedett. Ennek érdekében a törökök az ország egyes részeit katonailag megszállták és közvetlen irányítás alá vették. 

A hódoltság 1541-ben, Buda csellel történő elfoglalása után állandósult, amikor I. Szulejmán szultán (1520-1566) Izabella özvegy királynét és a csecsemő János Zsigmondot – 10 000 forint évi adó ellenében – a maga részéről az ország keleti részének élén meghagyta és engedélyezte a választott magyar király cím használatát is. Buda és az ország középső harmadának oszmán kézre jutásával a Magyar Királyság három részre szakadt. Ennek az 1540-es évek során I. Ferdinánd király és a fiatal II. János Zsigmond király helyett kormányzója Fráter György is megpróbált véget vetni. A Habsburg uralkodó fegyveres kísérlete csak további török hódításokat eredményezett. György barát azonban – az 1549-es nyírbátori egyezmény után – elérte, hogy Ferdinándot mindkét országrész urának ismerje el. A Habsburg király seregei – Castaldo tábornok vezetésével – 1551-ben bevonultak Erdélybe, meggyilkolták a megbízhatatlannak tartott Fráter Györgyöt, és átvették az erdélyi tartomány irányítását. 

Ferdinánd ugyan öt évre egyesíteni tudta a királyság két részét, de nem rendelkezett elég erővel a keleti területek megtartásához. Zsarnoki uralmával pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1556-ban az erdélyi rendek maguk számolták fel a Habsburg közigazgatást. Ezután másfél évtizedes háborúskodás kezdődött, mely lényegében kijelölte a Magyar Királyság és az erdélyi terület között Felső-Magyarországon húzódó  határvonalat. I. Miksa német-római császár és magyar király (1562-1576) Drinápolyban 1568-ban békét kötött II. Szelim szultánnal (1566-1574). Ez a békeszerződés pedig a választott magyar királyi címet viselő II. János Zsigmondot és a magyar királlyá koronázott I. Miksát is rákényszerítette a megegyezésre. 1569-ben, a Német-római Birodalom kamarai törvényszékének székhelyén, a Rajna bal partján fekvő Speyerben, majd  1570 tavaszán Prágában folytak a tárgyalások, melyek során Bekes Gáspár képviselte II. János Zsigmond királyt érdekeit. Az általa kötött alkuk aztán az 1570. augusztus 16-i szöveg változatban realizálódtak. Miként azt Oborni Teréz több tanulmányban is részletesen leírta, Szapolyai ennek értelmében csak a szultánnal folytatott levelezésben használhatta a rex electus – választott király – címet. Cserében Miksa elismerte János Zsigmond uralmát Erdély és Partium felett, és engedélyezte neki, hogy  magát „Jánosnak, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. néhai felséges királya fiának, Erdély és a Magyarországból általa ténylegesen birtokolt részek fejedelmének” nevezheti.  

A felek emellett megállapították az új Erdélyi Fejedelemség és Magyarország között húzódó határvonalat, a török ellen pedig – titkos – szövetséget és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötöttek. A speyeri szerződés legfontosabb pontja az erdélyi utódlási rend meghatározása volt, mely János Zsigmondnak engedélyezte a fiági örökösödést. A Szapolyai- dinasztia kihalása esetén azonban az erdélyi terület – mint a Királsság “valóságos és elválaszthatatlan része” visszaszálla  magyar királyra, azaz Miksára és utódaira. János Zsigmond a speyeri szerződésben kötelezte magát és lehetséges utódait, hogy I. Miksa “ő szent császári és királyi felségét az egész kereszténység fejének, Magyarország királyának, maguknál nagyobbnak és főbbnek” ismeri el. Továbbá Erdélyt és a magyarországi Részeket továbbra is a Magyar Királyság tagjának tartják. Téves vagy legalábbis is vitatható tehát az az értékelés, miszerint a speyeri megegyezés a széttagoltság állapotát rögzítette, éppen ellenkezőleg, a két országrész, a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség nevében a szerződő felek kinyilvánították összetartozásukat. 

Egy szerződés esetében azonban természetesen minden azon múlik, hogy a későbbiekben a papírra vetett sorok mennyiben valósulnak meg. Ez volt a probléma a speyeri egyezménnyel is, amelyet János Zsigmond és I. Miksa is aláírt, ennek ellenére az mégsem bizonyult hosszú életűnek. A kudarc legfőbb oka abban keresendő, hogy 1571. március 14-én János Zsigmond erdélyi fejedelem váratlanul elhunyt, és ezzel a Szapolyai-dinasztia is kihalt. Miután Erdélyben nem akarták, hogy megismétlődjön Ferdinánd rossz emlékű erdélyi uralma, a rendek inkább II. Szelim – szabad választásról szóló – szultáni athnaméját vették figyelembe, és Báthory István személyében, új vezetőt választottak. 

Bár I. Miksa – Bekes Gáspár közvetítésével – megpróbálta érvényesíteni akaratát, nem rendelkezett elég katonai erővel az erdélyi viszonyok megváltoztatásához. Az ország szétszakítottsága, Erdély különállása tehát éppen a speyeri szerződés kudarca miatt rögzült. Erdély pedig – a Báthoryak fejedelemsége alatt – megélhette első fénykorát, aminek a tizenötéves háború (1593-1606) pusztítása vetett véget.