II. Montezuma azték király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„A nagy Montezuma körülbelül negyven éves volt, magas és arányos alkatú, szikár, vékony és nem túl sötét, bár bőre színe olyan volt, mint a többi indiáné. Haja nem volt hosszú, csupán alig a füléig ért, és rövid, fekete szakállat viselt […] Arca meglehetősen hosszúkás és vidám, szeme apró volt, megjelenése és viselkedése pedig egyszerre fejezett ki enyheséget és – ha szükséges volt – komoly lélekjelenlétet.”
(Bernal Diaz del Castillo leírása Montezumáról)

1520. június 29-én hunyt el II. Montezuma (helyesen Moctezuma Xocoyotzin, ur. 1502-1520), az Azték Birodalom kilencedik királya, akinek uralkodása alatt érték el Hernán Cortés és a spanyol konkvisztádorok Mexikó fellett őslakos civilizációit. A Hármas Szövetségnek is nevezett közép-amerikai birodalom Montezuma alatt élte fénykorát a megelőző két évtizedben, az európaiak behatolása azonban káoszhoz vezetett, amelyben maga a király is életét vesztette. 

A leghíresebb azték uralkodót ma már egyszerűen csak Montezumaként vagy Moctezumaként szokás emlegetni, ám a 15. században élt még egy király, aki ezt a nevet viselte, így az utókor a második, míg saját népe az ifjabbik jelzővel illette őt. II. Montezuma 1466 körül látta meg a napvilágot; édesapja a hatodik tlatoani, Axayacatl (ur. 1469-1481) volt, ám az azték szokások szerint annak 1481-ben bekövetkező halálával nem ő, hanem két nagybátyja örökölte meg a főhatalmat. Ezen uralkodók egyike, Ahuizotl (ur. 1486-1502) idején indultak a közép-amerikai törzs legjelentősebb hódító hadjáratai, melyek során Montezuma is kitüntette magát. Az aztékok legismertebb királya 1502-ben lépett trónra, országlásának mérlegét azonban nehéz objektíven megvonni, hiszen az addig látszólag töretlenül fejlődő birodalom az uralkodó haláláig az összeomlás szélére sodródott. 

Montezuma minden bizonnyal azt a feladatot kapta elődjétől, hogy konszolidálja a megnövekedett királyságot, ugyanis Ahuízotl alatt az azték területek megkétszereződtek, így Tenochtitlán (a mai Mexikóváros helyén fekvő egykoti pazar főváros) urai kis híján az egész mai Mexikót fennhatóságuk alá vonták. Az általános vélekedés szerint Montezuma végül méltatlannak bizonyult örökségéhez, és sokan tehetségtelen uralkodónak könyvelték el őt, a trónra lépésével kezdődő állítólagos hanyatlást azonban – többek között – az a tény is cáfolja, hogy az aztékok vezette szövetségi rendszer 1502 után is indított hódító háborúkat, sőt, a terjeszkedés még akkor sem torpant meg, amikor a spanyol konkvisztádorok már Tenochtitlánban tartózkodtak. Abban nincs vita, hogy az európaiak érkezése megpecsételte a birodalom sorsát, ám szigorú kritikával kell illetnünk mindazokat az azték és spanyol forrásokat, amelyek a bukásért Montezuma gyengekezűségét teszik felelőssé, hiszen a későbbi krónikások az események leírásakor egyszerű – és nem feltétlenül tényszerű – magyarázatra törekedtek. Mindemellett a spanyol beszámolók azzal a céllal íródtak, hogy legitimálják Cortés hódításait, míg az azték kútfők a katasztrófa felelősét igyekeztek megtalálni, így aztán a felek sajátos igényei utólag bűnbakot kreáltak az uralkodóból. 

Mint ismeretes, Cortés és maroknyi serege 1519 áprilisában szállt partra Veracruznál, az a megállapítás azonban nem állja meg a helyét, hogy Montezumát készületlenül találta a spanyolok érkezése. Két évvel a híres konkvisztádor előtt, Juan de Grijalva vezetésével már kikötött egy európai hajó Mexikó keleti partvidékén, melynek legénysége kapcsolatba is lépett az azték fennhatóság alatt élő totonac indiánokkal. Ez a törzs akkoriban értesítette Tenochtitlánt a fehér jövevények érkezéséről, Montezuma pedig tisztában volt azzal, hogy idővel újabb felfedezők szállhatnak majd partra birodalmában, ám a spanyolok szándékait nem ismerte. Cortésék pénzsóvárságuktól vezetve azzal a céllal érkeztek, hogy kirabolják a szemlátomást gazdag birodalmat, amit a legegyszerűbben az aztékok által meghódított törzsek fellázításával tudtak végrehajtani. Cortés őslakos szeretője, a Marina vagy Malintzin néven ismert azték nő tolmácsolásának köszönhetően a konkvisztádor idejekorán szívélyes kapcsolatot alakított ki egyes aztékoknak alávetett vagy velük ellenséges népekkel, így a birodalom belső területei felé haladva egyre tekintélyesebb katonai erőre tett szert. 

Az utókor azzal vádolta Montezumát, hogy bénultan figyelte, amint a spanyolok szétszakították birodalmát, ám ebben a kérdésben a király személyéhez fűződő legendák mára igencsak elhomályosították a valóságot. Tény, hogy az azték uralkodó nem akart fegyveresen fellépni a rejtélyes idegenek ellen, ám az általa küldött ajándékokkal és tenochtitláni reprezentációjával valószínűleg hatalmát és erejét igyekezett demonstrálni; az a történet, mely szerint a király Quetzalcoatl istenség leszármazottjának – vagy földi megtestesülésének – hitte Cortést, és ezért bánt tisztelettel a hódítókkal, valószínűleg a későbbi spanyol szerzők fantáziájának szüleménye, hiszen Montezumának a fennmaradt azték mondák alapján semmi oka nem volt arra, hogy a szárnyas kígyóként ábrázolt isten visszatérését várja. Az igazságot persze 500 év után már nehéz kibogozni, ám információink alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a király alábecsülte, de legalábbis félreismerte vendégeit. 

Ezzel magyarázható, hogy az uralkodó 1519. november 8-án mesébe illő pompával fogadta a spanyol látogatókat Tenochtitlánban, akiket a következő hónapokban saját palotájában szállásolt el, mígnem vendéglátóból a konkvisztádorok foglya lett. A spanyol-azték viszony megromlásának folyamatáról és Montezuma túszul ejtéséről csak néhány forrás számol be, de biztosan törést jelentett, amikor Cortés és emberei keresztet akartak állítani a főváros kultuszközponjának számító szentélypiramis (Templo Mayor) tetején, és el akarták tüntetni az eredeti istenszobrokat. Hasonló epizódokat követően az európaiak jelenléte mindinkább zavarta a király alattvalóit, aki aztán idővel felszólíthatta Cortést a távozásra. Amikor ez bekövetkezett, a spanyolok vélhetően erőszakoskodni kezdtek, majd házi őrizetbe kényszerítették az uralkodót, aki tehetetlensége okán saját népe előtt is népszerűtlenné vált. 

A nyílt harcok kezdetét az 1520. május 22-én végrehajtott mészárlás jelezte, amikor a főváros egyik fontos ünnepére összegyűlt tömegben a bennük fenyegetést vélő spanyolok és szövetségeseik vérfürdőt rendeztek. Cortés és a spanyolok egy része éppen nem tartózkodott Tenochtitlánban, mivel az őket banditának tartó kubai spanyol alkirály csapatai ellen vonultak. Az események következményeként a Montezumát fogva tartó konkvisztádorok lényegében az ellentámadást indító aztékok ostromgyűrűjébe kerültek Tenochtitlánban. A hétről hétre erősödő feszültség aztán odáig vezetett, hogy az aztékok nem csak Cortésék, de saját uralkodójuk ellen is fellázadtak. A király végül egy összecsapás során, 1520. június 29-én vesztette életét, halálának pontos körülményeire azonban mindmáig nem derült fény. A spanyolok krónikások szerint Montezumát saját alattvalói kövezték halálra, amikor egy erkélyre kiállva alattvalóit a harcok beszüntetésére kérte, míg az aztékok úgy tartották, a zűrzavarban a spanyol hódítók gyilkolták meg az uralkodót. 

Perdöntő bizonyítékokat persze ebben a kérdésben is nehéz volna felmutatni, annyi azonban bizonyos, hogy a király elhunytával Cortésék utolsó ütőkártyája is elveszett, így a spanyolok kénytelenek voltak elmenekülni Tenochtitlánból. Montezuma halála után előbb fivére, Cuitláhuac (ur. 1520), majd Cuauhtémoc (ur. 1520-1521) vette át a hatalmat, akik háborút hirdettek a hódítók ellen, ám 1521 augusztusára a főváros – és vele az azték kultúra tárgyi emlékeinek színe-java – így is a spanyol pusztítás martalékává lett.