Marco Polo halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Csak a felét mondtam el annak, amit láttam!”
(Marco Polo) 

1324. január 8-án fejezte be életét Marco Polo velencei utazó, Kína és a Távol-Kelet felfedezője, aki több mint két évtizeden keresztül állt Kubiláj nagykán (ur. 1260-1294) szolgálatában. A kereskedő úti élményei egy Rustichello da Pisa nevű író jóvoltából maradtak fenn az utókor számára, a későbbi évszázadok során azonban olyannyira kiszínezték a történetet, hogy napjainkra Marco Polo kínai utazásának valódisága is kétségessé vált.

A világhírű utazó valószínűleg 1254-ben látta meg a napvilágot, a szülőhelyének kijáró dicsőséget pedig Velence és az Adriai-tengeren található Curzola szigete követeli magának, ahol a Polo kereskedőcsalád ebben az időszakban virágzó telepet tartott fenn. Miként azt a napjainkban egyszerűen Marco Polo utazásainak nevezett mű is leírja – eredeti címe: Könyv a világ csodáiról – a gyermek alig töltötte be hetedik életévét, amikor édesapja és nagybátyja, Niccoló és Maffeo Polo egy keleti vállalkozás során szinte „véletlenül” eljutott Kínába. Történt ugyanis, hogy a kereskedők 1260-ban Konstantinápolyban üzleteltek, majd hónapokkal a keresztesek alapította, rövid életű Latin Császárság bukása – és a városban élő velenceiek lemészárlása, illetve megcsonkítása – előtt továbbhajóztak kelet felé, és a Volgán eljutottak az ottani Bolgárország fővárosáig, Bulgarig.

A politikai zűrzavar átka ezúttal már utolérte a testvérpárt, az Arany Horda vezetője, Barka kán ugyanis összeveszett a Perzsiában uralkodó szintén mongol Hülegüvel (ur. 1256-1265), a kirobbanó háború következtében pedig lezárult a hazavezető út. A Polo fivérek így „jobb híján” kelet felé indultak, és utazásukkal még Plano da Carpinit is túlszárnyalták, ugyanis egészen Pekingig eljutottak, ahol Dzsingisz kán unokája, Kubiláj nagykán szívélyesen fogadta őket. Marco Polo elbeszélése szerint a mongol uralkodó levelet küldött rokonaival IV. Kelemen pápának, melyben Jeruzsálemből származó szent olajat, illetve 100 tanult embert kért, akik megismertethették volna Kubilájt a kereszténységgel, illetve a nyugati tudományokkal.

Mindezt azért fontos megemlíteni, mert az 1270-ben hazatérő Polo fivérek a mongol kérés teljesítésére – és a várható jelentős haszon miatt – szervezték meg második kínai útjukat, ahova már a 15 esztendős Marcót is magukkal szándékoztak vinni. A kereskedők nem is töltöttek sok időt Itáliában, alighogy kézbesítették Kubiláj levelét Teobaldo Visconti legátusnak – a későbbi X. Gergely pápának – két szerzetes társaságában rövidesen ismét útra keltek. Polóék azonban ezúttal más útvonalat választottak maguknak: az akkoriban még a Levantéig terjedő Örményországon át Grúzia felé vették az irányt, a Kaszpi-tengert elérve pedig délnek fordultak, és Bagdad érintésével a Perzsa-öbölben található Hormuzba mentek.

A kereskedők az ottani hajók láttán inkább úgy döntöttek, hogy Ázsián keresztül próbálnak eljutni Kínába, így útjuk az Ilhánida Birodalmon, a mai Irán és Afganisztán területén át vezetett, Közép-Ázsiában pedig előbb a Pamír jeges csúcsaival, majd a Takla-Makán és a Góbi sivatagaival kellett megküzdeniük ahhoz, hogy a Sárga-folyó völgyében 1275-ben végre eljussanak Shangtuig, Kubiláj nyári rezidenciájáig. A nagykán Marco Polo elmondása szerint szívélyesen fogadta a visszatérő velencei kereskedőket, őt magát pedig két év múltán magántanácsának tagjává tette, és három esztendőre Jangcsu (Yangzhou) városának adóügyeivel bízta meg. Marco később a birodalom utazó felügyelőjévé léphetett elő, miközben apja és nagybátyja állítólag segítséget nyújtott a dél-kínai Szung-dinasztia leigázásában.

Marco Polo és rokonai 17 esztendőn keresztül álltak Kubiláj szolgálatában, az utazó pedig ez idő alatt – Burmától Pekingig, a Csendes-óceántól Karakorumig – szinte a nagykán egész birodalmát bejárta, de hallomásból Japánról és a távoli Szibériáról is szerzett információkat. Miután azonban az 1290-es évek elején az uralkodó lassan elérte 80. életévét, a honvágytól amúgy is elgyötört velenceiek a nagykán halála után várható hatalmi harcok elől vissza akartak térni Európába, ám Kubiláj határozottan ragaszkodott a Polókhoz. Az utazók végül 1292-ben, az Iránba küldött Kököcsin hercegnő kíséretében tudtak csak elszakadni Kínától, így hajóval a Malakka-szoroson és az Indiai-óceánon át a Perzsa-öbölbe utaztak, és 1295-re jutottak vissza Velence városába.

Marco Polo a keletről hozott fűszereknek, selyemnek és aranynak köszönhetően a legelőkelőbbek közé lépett elő a kereskedőváros társadalmában, két évtizedes távolléte alatt pedig akkora vagyont gyűjtött, hogy a Genovával vívott háború során képes volt egy gályát önállóan felszerelni. Az olaszoktól külön becenevet is kapott: Milione-ként emlegették, állítólag azért, mert mindenkinek azt mesélte, hogy a nagykán vagyonát csak milliókban lehet számolni. Marco Polo hadvezéri tevékenysége azonban meglehetősen szerencsétlen módon alakult, ugyanis az 1298-ban, Curzola szigete mellett vívott tengeri csatában genovai fogságba esett, és egy évre börtönbe került. A kereskedő rabsága idején találkozott Rustichello da Pisa itáliai íróval, aki papírra vetette, és az utókorra hagyományozta Marco Polo kalandjait. A világutazó aztán 1299-ben visszanyerte szabadságát, hazatért Velencébe, további életéről pedig már igen keveset tudunk: annyi biztos, hogy letelepedése után hamarosan megházasodott, és 1324. január 8-án bekövetkezett haláláig az adriai nagyvárosban élt.

Bár a Marco Polóról eddig közölt információkat bátran mondhatjuk közismertnek, a kereskedő kalandjait valójában semmilyen bizonyíték nem igazolja. A kutatást kétségkívül megnehezíti, hogy az utazó elbeszélését az évszázadok során többször átdolgozták, és kiszínezték, ennek következtében pedig nem tudjuk, hogy egyes mesés elemek vajon Marcótól származnak, Rustichello betoldásai, vagy a későbbi másolók fejében születtek-e meg. A fennmaradt szöveg emellett más szempontból is okot ad a gyanakvásra, hiszen számos hiteles információ – például a Kínában bányászott szén, a csatornarendszer, a rizs, vagy a keletre vezető út leírása – mellett Marco Polo a Nagy Fal, az európaiak számára idegen kínai szokások, vagy a kalligráfia megemlítéséről is „megfeledkezett”, és két évtizedes ott tartózkodása ellenére úgy tűnik a kínai nyelvet sem sajátította el. Még ennél is furcsább, hogy a távol-keleti birodalom iratai sem említik a velencei kereskedő érkezését, ezen okokból kifolyólag pedig Marco Polo híres utazásának valóságalapját illetően máig vita dúl a történészek között.

Abban ugyanakkor szinte valamennyi kutató egyetért, hogy a velencei utazót nem feltétlenül ebből a szempontból kell vizsgálni, hiszen valóságalapjától függetlenül a Marco Polo kalandjait megörökítő mű komoly hatást gyakorolt a világot hamarosan felfedező európai kontinensre. Jóllehet, a kortársak maguk is szkeptikusan fogadták a mesés birodalmakról szóló történetet, néhány évtizeddel később a velencei utazó által bejárt(?) területek már felkerültek a térképekre, a távoli országok leírása pedig merész vállalkozásokra sarkallta a kontinens hajósait és kereskedőit. A következő évszázad során mind többen – így Tengerész Henrik és Kolumbusz Kristóf is – forgatták Marco Polo útleírását, ami nem csak az abban olvasható csodálatos elemek szaporodásában, de a nagy földrajzi felfedezésekben is fontos szerepet játszott.