Dante Alighieri halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Költőnk tehát közepes termetű volt, java korán túl pedig valamennyire hajlottan, kimért és csöndes járt. Mindig a legszerényebb, korához illő ruhákat viselte. Arca hosszúkás, orra sasorr, szeme inkább nagy, mint kicsiny, állkapcsa erős, az alsó ajka a felsőtől valamivel előbbre állott; arca színe barna, haja és szakálla sűrű fekete és kondor, tekintete örökké mélabús és tűnődő.” (Boccaccio Dantéról)

1321. szeptember 14-én hunyt el Durante di Alighiero degli Alighieri, ismertebb (bece)nevén Dante, a középkori Itália és a világ egyik legjelentősebb költője, aki hírnevét többek között az Isteni színjátéknak és örök szerelméhez, Beatricéhez írt verseinek köszönhette. Dante mindamellett igazi reneszánsz embernek számított, aki – többek között – a filozófiában és a teológiában is jártas volt, emellett pedig egy időben a firenzei politikai életben is komoly befolyással bírt. 

Dante egy előkelő firenzei nemesi család gyermeke volt, aki a kolostori iskolát követően előbb a hét szabad művészettel ismerkedett meg, majd Bologna egyetemére került. A fiatalember irodalmi érdeklődése már ebben a korban megmutatkozott, ugyanis Dante az észak-itáliai városban nem jogi, hanem inkább retorikai tanulmányokat folytatott. Fiatalkori éveit végigkísérte a firenzei Portinari bankár lánya, a nála egy évvel fiatalabb Beatrice iránt érzett olthatatlan szerelme, akivel mindössze 9 esztendős korában találkozott; ez a vágyakozás azonban egyedül fájdalmat hozott, ugyanis az ifjú Dante szerelme soha nem nyert viszonzást. Beatricét apja idővel kiházasította, majd a fiatal nő a költő 25. életévében, 1290-ben meg is halt. 

A meseszépnek leírt leány innentől kezdve Dante – és a műveit olvasó nagyközönség – számára az eszményi szerelem szimbóluma lett, akinek a művész később úgy állított örök emléket, hogy az Isteni színjátékban a Paradicsomba helyezte őt. Beatrice a költő pályakezdésében is döntő szerepet játszott, ugyanis az első szonettektől Az új élet című önéletrajzi ihletésű regény megírásáig lényegében ő inspirálta Dantét az alkotásra. Ugyanígy Beatrice tragédiája sarkallta arra a költőt, hogy a tudomány felé forduljon, és a könyvek között keressen – lelki értelemben – menedéket. 

Bár szerelme halála kis híján halálos depresszióba sodorta Dantét, a költő hamarosan „visszatért” az élők közé: 1293-ban megházasodott, két esztendővel később pedig – miután belépett az úgynevezett „orvosok céhébe” – közéleti szerepet is vállalt. Itáliában ebben az időszakban még javában zajlott a gyengülő császárság és a pápaság hatalmi harca, ami a félszigeten élőket is megosztotta. A császár pártján az úgynevezett ghibellinek, míg a pápa pártján a guelfek álltak, az Alighieri család pedig hagyományosan az utóbbi táborba tartozott. Ennek megfelelően Dante is a guelfek oldalán kezdte meg politikai szereplését, és már egészen fiatalon, 1289-ben részt vett a ghibellinek ellen vívott háborúban. A költő ugyanakkor csak 1295-ben aktivizálódott a politikai életben, és pályafutása során mindvégig arra törekedett, hogy a megosztott – a pápa világi hatalmával kapcsolatban eltérően vélekedő – guelf pártot egyesítse. Bár Dante nagyszerű író volt, a politikában már kevésbé bizonyult tehetségesnek, ugyanis békítési kísérlete eredményeként előbb legjobb barátját, Guido Cavalcantit száműzték, később pedig a Firenzét hatalmukba kerítő fekete guelfek őt magát is máglyahalálra ítélték. 

Az események idején Dante éppen VIII. Bonifác pápánál tartózkodott, így elkerülte a büntetést, de szűkebb pátriájába többé már sohasem térhetett vissza. Száműzetése során a költő Veronában, Padovában, majd Arezzóban is megfordult, a fehér guelfek élén hadjáratot szervezett Firenze elfoglalására, majd a kudarcokba belefáradva Párizsba költözött. Itt még kísérletet tett arra, hogy a császári címért harcoló VII. Henrik német királyt (ur. 1308-1313) megnyerje céljainak, ám az uralkodó 1312 során sikertelenül háborúzott Dante szülővárosa ellen, és császárrá koronázása után rövidesen meg is halt. A csalódott költő 1318-ban aztán úgy döntött, visszatér Itáliába, és élete utolsó három évét Guido Novello da Polenta ravennai házában töltötte. Miután 1321. szeptember 14-én Dante befejezte földi pályafutását, ebben a városban is helyezték őt végső nyugalomra. 

Dante munkássága számos szempontból újdonságot hozott Itália – és a világ – irodalmába, melyek közül legfőképpen a nemzeti nyelv használatát és a középkori kozmogónia kiteljesítését szokás kiemelni. Bár a költőnek műveltség terén abban a korban alig akadt párja, verseit, majd később nagyobb lélegzetvételű irodalmi műveit javarészt a szélesebb körben használt olaszul írta meg, egyúttal pedig arra is törekedett, hogy írásaival megközelítse azt a réteget, melynek nyelvét kölcsönözte. Dante emellett a műfajok terén is törekedett a változatosságra, amiben autodidakta módszere, szorgalma és széleskörű műveltsége komoly segítséget nyújtott: a költő, aki fiatalon Beatricéhez szóló szonettekkel indította pályáját, Guido Cavalcanti hatására írt önéletrajzi műve – Az új élet – után tudományos igényű munkát közölt az anyanyelv irodalmi használatáról, értekezett az államigazgatás problémáiról Az egyeduralomról című, 1310–13 között írt műben, élete végén pedig példaképének, Vergiliusnak is emléket állított egy eklogagyűjteménnyel. Dante legfontosabb műve azonban mégis a Párizsban, 1307-ben megkezdett Isteni színjáték volt, melyben 14 évnyi munkával a költő egyesítette mindazon filozófiai, történelmi, teológiai és orvosi tudását, amit hosszú pályája során felhalmozott. 

A Dante túlvilági vándorlását leíró költemény kiteljesítette a középkori ember halál utáni életről alkotott képét, a költő pedig olyan kifejezőerővel mutatta be az általa kreált világot, hogy azzal mindmáig képes hatást gyakorolni. A Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom hármasa, melyet a költő Vergiliusszal és Beatricével „járt be”, feltette a koronát e páratlan művészi pályafutásra, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Dante a későbbi itáliai alkotók számára örök etalon lett. Bár a költő nem érte meg az Isteni színjátékban magának becsült életkort – a cselekmény ugyanis 35 korában játszódott, és a mű szerint „az emberélet útjának felén” tévedt el a sűrű rengetegben –, 56 év alatt is legendává nőtt, és olyan zseniális alkotók számára szolgált példaképül, mint Petrarca vagy a róla később életrajzot készítő Boccaccio.