Ellenséges szomszédság

Az első világháborút lezáró békeszerződések után a közép- és délkelet-európai nemzetállamainak békéjét többféle politikai, ideológiai és fegyveres feszültség fenyegette. Elhúzódó határviták, népszavazások, regionális felkelések, polgárháborús helyzetek, autonómiatörekvések, terrorcselekmények mellett a Lengyelország és Szovjet-Oroszország közt kirobbant háború vagy a százezres lakosságcserével lezárult görög–török háború jelezte a versailles-i rendszerbe kódolt konfliktusok súlyosságát. Mindezek az 1920-as évek közepére átmenetileg háttérbe szorultak. Ugyanakkor a régió öt győztes állama, – Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, Görögország – illetve a vesztes Ausztria, Magyarország és Bulgária között jó ideig nem sikerült a legfontosabb kérdéseket bilaterális szerződésekkel lezárni. Enélkül pedig rendkívül megnehezült a korábbi birodalmi keretek közt természetesnek számító gazdasági-kereskedelmi, munkaerőpiaci, illetve szellemi-kulturális együttműködés.

A magukat alkotmányaikban nemzetállamként meghatározó új országok igyekeztek gazdasági önellátást szorgalmazó gazdasági modelleket, szigorú vámhatárokat, vámkorlátozásokat bevezetni, ami akadályozta a kiegyensúlyozott és kölcsönösen előnyös kapcsolatok, vámuniók kialakulását. Ezen felül a régió két korábbi rendszerfenntartó nagyhatalma – a világháborúban egyaránt vereséget szenvedett Németország és Szovjet-Oroszország – fenyegető közelsége a térséget kezdettől fogva egyfajta köztes pozícióban tartotta. Ennek a köztes-európai régiónak az 1921. évi rigai és az 1923. évi lausanne-i békével lezárult részleges pacifikációja elvben esélyt kínált a tartós rendezésre.

A győztes nagyhatalmak – Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország – arra törekedtek, hogy minél nagyobb politikai befolyásra és meghatározó gazdasági-pénzügyi, illetve katonai-diplomáciai szerepre tegyenek szert a dunai és a balkáni nemzetállamokban.  Közép-Európa új rendszerfenntartóiként így kívánták Németország keleti szomszédságában saját szövetségi rendszerüket kiépíteni, és működőképes új dunai egység alapjait lerakni.

Bilaterális szerződések

A német, osztrák, de különösen a neully-i bolgár, a trianoni magyar és a sèvres-i török békeszerződések aláírását követően erőteljes revíziós mozgalmak robbantak ki. Ezeket a győztes szomszéd államok és az érdekelt nagyhatalmak igyekeztek minden eszközzel megakadályozni. Magyarország esetében az új szomszédok a revíziós mozgalmak mellett Habsburg Károly restaurációs törekvéseiben, s általában a magyarországi legitimizmus jelentős társadalmi-politikai bázisában egyaránt saját szuverenitásukra veszélyes jelenséget láttak. Emiatt IV. Károly 1921. húsvéti és októberi „királypuccsa” ellen közös katonai fellépést helyzetek kilátásba. Nem véletlen, hogy a kisantant hármas szövetségének létrejöttében és megerősödésében Habsburg-restauráció ügye kiemelten fontos szerepet játszott.

Prága, Belgrád és Bukarest a békekonferencia kezdetétől szorosan együttműködött a magyar kérdésekben. 1920 januárjától pedig – amikor a magyar békeszerződés ügye került a békekonferencia asztalára – közös nyilatkozatokban, jegyzékekben tiltakoztak például a magyar békedelegáció elnökévé kinevezett Apponyi Albert személye és a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt az 1920. január 16-án elmondott beszéde ellen. Többször élesen reagáltak a magyar békedelegáció őket érintő jegyzékeire. Így például közösen utasították el a magyar békeküldöttségnek azt a javaslatát, amely a Magyarországtól elcsatolt területek hovatartozásáról népszavazások kiírását követelte.

Ennek ellenére a csehszlovák külügyminiszternek a hármas szövetségük létrehozására vonatkozó kezdeményezéseit Belgrádban és Bukarestben egy ideig nem tartották időszerűnek. Edvard Beneš attól tartott ugyanis, hogy a trianoni békeszerződés előkészítésével párhuzamos francia-magyar tárgyalások eredményeként a Millerand-kormánynak sikerül olyan közép-európai társulást létrehoznia, amelyben a két vesztes, Ausztria és Magyarország is fontos szerepet kap. Magyarország már nemcsak ellenségünk, hanem ismételten riválisunk lehet – hangzott a prágai figyelmeztetés Bukarestnek és Belgrádnak címezve.

Végül a kisantantot megalapozó bilaterális alapokmányok közül az elsőt Edvard Beneš, Csehszlovákia, és Momčilo Ninčić, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság külügyminisztere 1920. augusztus 14-én, a trianoni békeszerződés után két hónappal írta alá. Ennek az volt a célja, hogy az újonnan létrejött békerendszert és az általa teremtett új Duna-völgyi rendet a két ország közösen oltalmazza. Mindketten hangsúlyozottan defenzív, azaz védelmi szerződésnek tekintették, amelyben a szerződő felek kölcsönösen arra kötelezték magukat, hogy amennyiben az egyik felet Magyarország részéről nem provokált támadás érné, a másik fél a megtámadott ország védelmére kel. Emellett a szerződés rendelkezett a végrehajtás módozatairól, a harmadik hatalommal való szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettségről, valamint a szerződés népszövetségi bejelentéséről.

Beneš másnap (augusztus 15-én) Bukarestbe utazott, de Alexandru Avarescu kormánya ekkor még csak szóbeli megállapodásra volt hajlandó. Beneš és Take Ionescu román külügyminiszter 1920. augusztus 21-én kiadott közös közleményében első helyen azt rögzítették, hogy Prága és Bukarest semleges kíván maradni a lengyel–szovjet-orosz háborús konfliktusban. Magyarországgal kapcsolatosan pedig leszögezték, hogy a trianoni békekötés után előállt helyzetet a két fél azonosan ítélte meg. Ennek ellenére a csehszlovák–román bilaterális szerződést csak 1921. április 23-án írta alá Ionescu és Ferdinand Veverka, bukaresti csehszlovák követ. Szövege szinte szó szerint megegyezett a csehszlovák–jugoszláv szerződéssel. Azzal a különbséggel, hogy a 2. cikkelyben „egy később kötendő katonai konvenció” terve is megjelent.

Végül a három szomszédos államnak a Magyarország restaurációs és revíziós törekvéseivel szembeni védelmi szövetsége a harmadik – a román–jugoszláv – bilaterális szerződéssel, 1921. június 7-én jött létre Belgrádban. Ezzel teljessé vált a Magyarországgal szomszédos, három ország katonai szövetsége – a kisantant. Az elnevezés a magyar hagyomány szerint a korabeli pesti sajtóban feltűnt „apró antant” kifejezés a francia „Petite Entente”, illetve az angol „Little Entente” változata alapján terjedt el, s vált hivatalossá.

A román–délszláv szerződés Trianon mellett a neuilly-i bolgár szerződéssel létrehozott román és délszláv határokat is megnevezi, amelynek megvédésére a két szerződő fél kölcsönös támogatási kötelezettséget vállalt. Már a kortársak is felfigyeltek arra, hogy a csehszlovák–román és a román–jugoszláv szerződésben foglalt kötelezettségek között a szerződő államok külpolitikájának magyar, illetve bolgár relációinak összeegyeztetése hiányzott a bilaterális szerződésekből. Mint ahogy az is figyelemre méltónak tűnt, hogy a harmadikként aláírt román–jugoszláv szerződés a két országot arra kötelezte, hogy a casus foederis beállta esetén (amikor olyan esemény történik, amely megköveteli, hogy a szerződő felek teljesítsék az egymással megkötött szerződésben foglaltakat) a két fél egész fegyveres erejét köteles lett volna latba vetni. Ilyen kötelezettség a másik két szerződésből hiányzott, minthogy a támogatás mértékékének kérdését azok nyitva hagyták. Ami közös volt bennünk, az a Magyarország ellen irányuló együttműködési kötelezettségnek a szerződéses rögzítése.

A kisantant célja és szerepe

Amint az a fentiekből kitűnik, a kisantant létrejötte elsősorban a csehszlovák külpolitikai célokat szolgálta. Ugyanakkor Belgrádban és Bukarestben is tudatosították, a magyarországi restaurációs, revíziós tervekkel, a történeti magyar állam helyreállítását célzó elképzelésekkel szemben az összehangolt fellépés az ő érdekeiknek is megfelelt. Magyar részről a kisantantot kezdettől fogva nyíltan ellenséges és elhibázott társulásnak tekintették. Gratz Gusztáv, Bethlen István vagy éppen Gömbös Gyula, Darányi Kálmán és Kánya Kálmány többször is hangsúlyozták, hogy a magyar revízió mindig is békés határmódosításokban gondolkodott. Emiatt a fegyveres fellépésre társult kisantantot a három szomszéd indokolatlan katonai szövetségének tartották.

Tény ugyanakkor, hogy kezdetben maga Horthy kormányzó, illetve a Teleki- és a Bethlen-kormány is mérlegelte és támogatta azokat az – utóbb irreális és kalandor akciónak minősülő – elképzeléseket, titkos terveket, amelyek főként Szlovákia területén fegyveres fellépést készítettek elő a határok módosítása érdekében. Abban ma a kérdéskör nemzetközi szakirodalma egységesnek tűnik, hogy a kisantant létrejöttének, működésének kulcsfeladata kétségkívül a történeti magyar állam helyreállítását célzó revíziós lépések megakadályozása volt. Igaz, a három társult ország külpolitikájában a magyar kérdés mellett sok egyéb más szempont és érdek is szerepelt, ezek azonban egymástól különböző prioritások és törekvések voltak, ami kezdettől fogva illuzórikussá tette a kisantant egységes politikai tömbbé alakítását. A balkáni, szovjet, lengyel és német kapcsolatok gyakran ellentétes megítélése gyakran okozott ugyanis a három külügyminiszter közt feloldhatatlan belső nézeteltéréseket és vitákat.

Sokszor felmerülhet a kérdés, miért volt fontos Magyarország féken tartására szövetséget létrehozni akkor, amikor a kisantant államok külön-külön is nagyobb katonai potenciállal rendelkeztek, mint Magyarország. A kérdésre kétféle válasz adható. Egyrészt a nagyhatalmak Beneš és Ninčić szerint nem tudatosították kellőképpen a magyar revízió és a Habsburg-restauráció veszélyét, ezért szükségesnek tartották, hogy Párizs és London közvetlen támogatása nélkül is képesek legyenek a revíziós törekvések megakadályozására. Másrészt attól tartottak, hogy a magyar kormányoknak előbb-utóbb sikerül valamelyik nagyhatalmat – például Németországot vagy Olaszországot – megnyerniük a revízió támogatására, s ez esetben különösen fontosnak ítélték meg a közös katonai fellépést, illetve egymás kölcsönös megsegítését.

Tervek a szövetség bővítéséről

Nem egészen két évtizedes fennállása során a kisantant tagállamai több alkalommal próbáltak egyeztetni Lengyelország társulásáról, ami különösen a Szovjet–Oroszország, majd a Szovjetunió elleni lengyel és román érdeknek felelt volna meg. A szövetség bővítését célzó tervek közt Lengyelország kisantantba való belépése is szerepelt, ennek az előkészitéséről már a nemzetközi sajtóban is lehetett már olvasni. 1921 és 1923 közt Varsóban, Genfben, Prágában és Bukarestben is érdemi tárgyalások folytak a társulás módjáról és feltételeiről.

Eustachy Sapieha lengyel külügyminiszter 1921. március 1-jén a román féllel kétoldalú megállapodást írt alá a két ország külpolitikai együttműködéséről. Ebben a szerződésben, amelynek érvényességét a két állam 1926-ban kibővítve meghosszabbította, a felek kölcsönös fegyveres támogatásra kötelezték magukat, ha a két országot valamely harmadik állam megtámadná. Ennek az egyértelműen Szovjet–Oroszország ellen irányuló megállapodásnak azonban sem Belgrádban, sem Prágában nem volt jó a visszhangja. Pedig a lengyel–román szerződés szövegszerűen nem kapcsolódott a kisantant-szerződésekhez. 1921–1922 telén Beneš is tett lépéseket Lengyelország bekapcsolódása érdekében, hosszabb távon ezek sem vezettek a kisantanttal szorosabb lengyel kapcsolatra. A szövetség külpolitikai főirányát, stratégiáját végig kézben tartó Edvard Beneš ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy Lengyelország társulásáról csakis a kisantant nevében születhet döntés.

Miközben maga Prága és Bukarest is folyamatosan törekedett a Varsóval való viszony szerződéses rendezésére, a csehszlovák külügyminiszter még a látszatát is minden áron el kívánta kerülni annak, hogy a kisantant belekeveredjen a lengyelek és románok Szovjetunióval szembeni konfliktusaiba. Hasonlóképpen a bulgáriai, olaszországi, ausztriai szomszédságban rejlő kockázatokat másként értékelték Prágában, mint a két balkáni tagállam fővárosában. Beneš Görögország és Olaszország csatlakozásának a lehetőségét is elvetette (az előbbi Bukarestben, utóbbi pedig Belgrádban merült fel) mivel ezek olyan alternatívákat jelentettek, amelyek gyengítették volna a kimondottan Magyarország-elleni közép-európai együttműködés erejét.

Amint a fentiekből kiderült, kezdetben mindhárom ország szerencsésnek tartotta volna – más-más módon – a kisantantnak további győztes államokkal való kibővítését. Take Ionescu 1920 októberében a Sorbonne-on tartott előadásában a kisant-államoknak – illetve a hozzájuk társuló Lengyelországnak és Görögországnak – a védelmi szövetségét jelölte meg optimális társulásnak. A román külügyminiszer ugyanis meg volt győzödve arról, hogy a legyőzött Németországot és a Monarchia két vesztes utódállámát szükséges tartósan elszigetelni, nehogy ismét egymással társuljanak vagy revíziós elképzeléseikhez új támogatókra találjanak. Ionescu ezért kiemelten fontosnak tartotta, hogy a születőfélben lévő kisantant folyamatosan bírja Franciaország, Anglia és Olaszország egyöntetű támogatását, Párizsban pedig hagyjanak fel azokkal a  kísérletekkel, amelyek a dunai térség újraszervezésébe a vesztes országoknak is szerepet szántak.

Szerb részről az is felmerült, hogy a kisantant nagyhatalmi hátterét a közép-európai térség iránt fokozott érdeklődést mutató  Olaszországra lehetne bízni, kivált azt követően, hogy az 1920. november 12-én megkötött rapallói szerződésben rendezte a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal a saint germaini-i békeszerződés után nyitva maradt határvitákat, megszerezve az olasz többségű városokat és tengermelléki területeket, s velük együtt jelentős, közel félmilliónyi horvát és szlovén népesség által lakott belső-krajnai és észak-dalmáciai sávot.

Lengyelország kimaradása, kihagyása önmagában is azt bizonyítja, hogy a kisantant-szövetség alapja a Magyarország elleni közös fellépés volt. A túlnyomóan agrárjellegű délszláv és román állam elvben ideális célterület volt a csehszlovákiai ipari nagyvállalatoknak, főleg a két világháború közt alapvetően a fegyvergyártásra koncentráló Skoda-műveknek. Ebből a szempontból a sziléziai határviták, illetve a román–magyar együttműködésben gondolkodó lengyel külpolitika miatt folyamatosan feszült csehszlovák–lengyel viszony a kisantant regionális erőtlenségének fontos összetevője volt. A Második Köztársaság első elnökévé választott Józef Piłsudski személyéhez kapcsolódik az a „Tengerköz-koncepció” (Intermarium) néven ismertté vált lengyel geopolitikai elképzelés, amely a Balti-, az Adriai- és a Fekete-tenger között fekvő államokat – Lengyelországot, Csehszlovákiát, a balti államokat, Belaruszt, Ukrajnát, Magyarországot, Romániát és Jugoszláviát – kívánta lengyel vezetés alatt szövetségbe kovácsolni. Ez a lengyel nagyhatalmi hagyományokra visszanyúló elképzelés a mindvégig Franciaországnak elkötelezett Beneš számára eleve elfogadhatatlan volt.

Belső egyeztetések és viták

A három ország külügyminiszterei évente közös értekezleten vitatták meg a kisantant aktuális kérdéseit és tennivalóit. Először 1921 július 23-án Karlovy Varyban, (Karsbadban) tanácskoztak: Beneš, Nicola Pašić és Take Ionescu. A tárgyalásnak a hivatalos záróközleménye amellett hogy levonta az első magyarországi királypuccs tapasztalatait, jórészt csak általános szólamokat tartalmaztak. Mindenesetre 1922-ben megerősödött a három állam együttműködése. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Csehszlovákia újabb öt évvel meghosszabbították bilaterális szerződésüket, és katonai megállapodással egészítették azt ki. Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság pedig szintén katonai konvenciót kötött. 1922 augusztusának utolsó napjaiban egy másik csehországi fürdőváros, Mariánské Lázně (németül Marienbad) adott helyt a kisantant második értekezletének. Ez is jelezte a csehszlovák diplomácia kezdeményező és irányító szerepét a kisantant első éveiben.

Az 1922. augusztus 31-i marienbadi szerződésben felsorolták a tagállamok addig megkötött szerződéseit, köztük a csehszlovák–lengyel, csehszlovák–osztrák, illetve a délszláv–olasz és a román–lengyel megállapodást. Ezzel a marienbadi megállapodás fontos célként jelölte meg a kisantant kibővítését, valamint a három alapító ország közti gazdasági, pénzügyi és közlekedési együttműködésének elmélyítését, illetve a szerződések érvényességének folyamatos meghosszabbítását.

1923 júliusának végén a romániai Sinaiában rendezték a külügyminiszterenek harmadik konferenciáját. A kisantant ekkortájt az Olaszországhoz való közeledést kereste. 1923 szeptemberében Beneš Rómában járt, ahol igyekezett eloszlatni Mussolininak azt az aggodalmát, hogy a kisantant szeretne egyfajta dunai konföderációvá válni, amely potenciálisan akár Olaszország vetélytársa is lehetne Közép-Európában. A Rómához való átmeneti közeledést jól jelzi, hogy 1924  januárjában Olaszország a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal kötött szerződést a közép-európai status quo kölcsönös megvédésére. Félévvel később, 1924  júliusában hasonló szerződést írtak alá Olaszország és Csehszlovákia között, amit Beneš részéről inkább csak egyfajta alternatív kísérletként értékel a diplomácia-történeti szakirodalom. Csehszlovákia ugyanis ezt megelőzően, 1924. január 25-én Franciaországgal kötött szövetségi szerződést. Ebben Prága végleg elkötelezte magát Párizs közép-európai politikája mellett. Ezek a párhuzamos szerződések részben arról árulkodtak, hogy a kisantant stratégiai céljai, közös politikai tervei némiképp elbizonytolanodtak, ami a szövetségen belül is nézeteltérésekhez vezetett. Jól tükrözte ezt a negyedik kisantant-konferencia, amelyre 1924. január 10–12. közt Belgrádban került sor.

A legélesebb viták a Szovjetunióval szembeni közös fellépés lehetőségéről alakultak ki. Románia folyamatosan szorgalmazta, hogy két szövetségese terjessze ki a közös védelemre vonatkozó kötelezettségvállalását a Moszkva által folyamataosan vitatott besszarábiai román területekre. Erre természetesen sem Csehszlovákia, sem Jugoszlávia nem volt hajlandó. A belgrádi tanácskozás közleménye szerint a kisantant ebben a kérdésben továbbra is várakozó álláspontot foglal el és a három tagállam fenntartja a teljes döntési és cselekvési szabadságát. Ennek az ellentétnek a súlya tovább nőt, amikor Románia és a Szovjetunió 1924 áprilisában Bécsben megpróbált közös nevezőre jutni, de a tárgyalások eredménytelenül értek véget, mert Moszkva egyértelműen fenntartotta a Besszarábiára való szovjet igényt.

A bővítési tervek ezt követően fokozatosan véget értek. 1924 év végén a Szerb–Horvát– Szlovén Királyság – tiltakozásul a bolgár–görög kisebbségvédelmi szerződés megkötése ellen – felmondta a Görögországgal még 1913-ban megkötött szerb–görög szövetségi szerződést. Belgrád viszonya ekkor már rendkívül feszült volt Bulgáriával, amiért folyamatosan támogatta a neully-i békében a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak ítélt macedón területek szeparatista, illetve autonomista törekvéseit. Szófia ugyanis a bolgároknak tekintett macedonók területeit visszakövetelte a maga számára, mi több, a vardari (dél-szerbiai) macedón területeken az 1920-as években egymást érték a macedón terrorakciók.

A szövetségen belüli ellentétek az 1925 márciusi bukaresti kisantant-értekezleten is éreztették hatásukat. Ennek mintegy ellensúlyozására felerősödtek a Magyarország ellen irányuló  sajtótámadások, amelyek részben a magyar költségvetés alakulását, illetve az állítólagos Habsburg-propagandát vették célba, jól láthatón abból a megfontolsából, hogy a Magyarországgal, mint közös ellenséggel szemben a szövetség jogosultságát és a kisantant egységét demonstrálják.

A szövetség katonai potenciálja

Amellett, hogy a kisantant-államok hadseregeinek katonai erejét, személyi állományának és fegyverzetének alakulását folyamatosan számon tartották, a három vezérkar  – az 1920-as évek végén rendszeresített tanácskozásain – összeállított közös fellépés esetére kidolgozott hadászati terveket is. a közös fellépés esetére kidolgozott hadászati terveket is állított össze. A korabeli forrásokból kiderül, hogy a kisantant katonai potenciáljáról közös szövetségesük, Franciaország is pontos adatokkal rendelkezett. A francia katonai stratégiai elemzők a kisantant haderőnek olyan felhasználását is mérlegelték, amely túlmutatott a Magyarország ellen irányuló katonai fellépésen. Itt kezdetben Németország revíziós törekvéseinek megfékezéséről, majd Hitler egyre nyílvánvalóbb agresszív tervei kapcsán szükségessé vált közös fellépés tervezéséről volt szó.

Ezek a francia elemzések a kisantant országainak katonai potenciálját egységes mutatók alapján vizsgálták: a mozgósítható emberi erőforrás (azaz a mozgósítási potenciál), a fegyveres állomány katonai értéke, a hadviseléshez szükséges anyagi bázis és hadipari létesítmények, végül pedig a hadseregek bevetési lehetősége alapján. Az 1920-as években a kisantant hozzávetőleg 38–40 milliós összlakosságú tömböt alkotott. Tény, hogy mindhárom országban komoly gondokat okozott az „újonnan megszerzett  tartományok“ és a kisebbségek által lakott határterületek integrálása. Jóllehet, a teljes mozgósítási potenciál, azaz a háború idején aktív katonai szolgálatra felhasználható férfiak száma összességében ugyan 6,5 millió főre rúgott,  valójában a regionális fejlettségi és nemzetiségi különbségek, illetve a kisantant egészére jellemő korlátozott anyagi háttér miatt az említett francia stratégiai elemzések reálisan legfeljebb 2,8 millió katona felfegyverzését és harctéri bevetését tartották elképzehetőnek. Mindazonáltal ez a szám is sokszorosa volt a trianoni békeszerződésben radikálisan korlátozott magyar haderőnek. 

Amikor – a korábbban tisztán protokolláris katonai találkozók után – 1924 és 1926 között a három ország hadseregének első vezérkari egyeztetései megtörténtek, a közös hadászati és stratégiai tervezés szórványos forrásainak elemzése alapján kiderült, hogy a katonák már akkor a német–magyar közös revíziós fellépés lehetőségében és annak katonai következményeiben jelölték meg a három ország együttes fellépésének reális céljait. A kisantant katonai vezetői erősen túlbecsülték a nyolcmilliós lakosságú korabeli Magyar Királyság által fegyverbe állítható maximális haderőt (mintegy 21 gyalogos és 2 lovas hadosztállyal, azaz együttesen kb. 220-250 ezer fővel számoltak). Egy német-magyar közös katonai támadás esetén Csehszlovákiára osztották ki a németek feltartóztatásának a feladatát, miközben a román és a jugoszláv hadsereg egyidejű támadásokkal megszállta volna Magyarországot és így biztosította volna dél és délkelet felől Csehszlovákiát.

Hiányzó egység

Az 1920-as évek végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Prága és Bukarest által szorgalmazott francia orientáció egyre nehezebben egyeztethető össze Belgrád olaszbarát elképzeléseivel. Azt követően pedig, hogy Róma Bécsel és Budapesttel egyre sikeresebben kereste a kisantantot ellensúlyozni képes közép-európai alternatívát, a jugoszláv elképzelések egyre jobban szembekerültek a Franciaország érdekeiet szolgáló, Párizsnak alárendelt kisantant-logikával. A kisantant 1926 júniusi Bledben tartott hatodik értekezlete a tervezettnél egy nappal korábban ért véget, ami jelezte, hogy a három külügyminiszternek nem sikerült érdemi előrelépést felmutatni a vitatott kérdésekben. S minthogy a bethleni konszolidáció igyekezett háttérbe szorítani a revíziós propagandát, a szövetség magyarellenes céljairól nem sok újat lehetett mondani.

Amikor a Bethlen-kormánynak sikerült 1927 tavaszán megkötnie a magyar–olasz barátsági szerződést, s ezzel kitörnie az éveken át tartó külpolitikai elszigeteltségből, a kisantant államok igyekeztek jelentéktelen formaságnak feltüntetni Budapest és Róma közeledését. Azt remélték Mussolinival Bethlenék ugyancsak nem találják meg az összhangot – ahogy ez nekik sem sikerült. Amikor a kisantant három külügyminisztere ezt követően első alkalommal, 1927. május 13-án az észak-csehországi Jáchymovban (Joachimstalban) találkozott, kiderült, hogy a magyar diplomácia aktivizálódására különbözőképpen reagáltak. Beneš például azt hangsúlyozta, hogy a kisantant minden számottevő európai kérdésben továbbra is őrzi a maga egységét és szolidaritását. Mitilineu román külügyminiszter viszont már pontosabban fogalmazott, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a három állam nézetazonossága és szolidaritása alapvetően csak a békeszerződésekkel létrehozott területi status quo megvédésére vonatkozik. Belgrád ebben a kérdésben hajlott arra, hogy folytatni kell az olasz és francia szövetség megerősítését, és igyekezett egyfajta középutas politikára berendezkedni, annál is inkább, mert a horvát kérdés kiéleződése miatt a tagállamok közül elsőként tapasztalta meg, hogy konszolidált külpolitikát csak rendezett belső viszonyok mellett lehet folytatni.

A szövetség megerősítése érdekében Beneš Jáchymovban vetette föl hangsúlyosabban a kisantant gazdasági-keresekdelmi együttműködésének megalapozását és főleg egymás piaciainak vámpolitikai összehangolását. A jáchimovi egyeztetések idején az is világossá vált – a magyar–olasz viszony elmélyülése, a Berlin felé való magyar tájékozódás jelei mellett a magyar revíziós igényeket a nemzetközi sajtóban először látványosan megjelenítő Rothermere-kampány nyomán – hogy a trianoni szerződés revíziójának ügye már nem tekinthető kizárólag a közvetlen szomszédságot érintő kérdésnek.

Furcsa módon a válaszlehetőségek közt ekkor merült fel újra a kisantant és Magyarország közti diplomáciai, gazdasági és politikai közeledés alternatívája. Beneš például a francia sajtóban közölt kisantant-elemzésében arra hívta fel a figyelmet, hogy a hármas szövetség kezdettől fogva törekedett a közép-európai államok viszonyának rendezésére és javítására. Ugyanakkor felhívta figyelmet arra is, hogy Prága már többször figyelmeztette a magyar kormányokat, hogy Magyarország határainak reviziójára kizárólag a szomszédai egyetértésével kerülhet sor.

A Bukarestben tartott 1928-as júniusi értekezlet a revíziós dilemmát igyekezett a kisantant alapvető doktrínájának kifejtésével feloldalni: a felek megfogalmazták, hogy a három állam „fellép minden megengedett és alkalmas eszközzel minden olyan kísérlettel szemben, amely a trianoni szerződéssel létesített területi státus megváltoztatását célozza.“ Ez a kisantantot létrehozó három kétoldalú szerződésben is szereplő kiindulópont alapvetően a határok erőszakos megváltozatása elleni közös fegyveres fellépésre vonatkozott. A problémát az jelentette, hogy ez azonban nem adott igazi receptet a diplomáciai erőviszonyok fokozatos eltolódásával az 1920-as évek végén bekövetkezett helyzet megoldására, hiszen a határok erőszakos megváltoztatására Magyarország – pusztán a régió katonai erőviszonyai miatt – érdemben eleve nem gondolhatott.

A bethleni konszolidáció egyik külpolitikai alaptétele nem véletlen számolt azzal, hogy a  közép-európai vámhatárok tiltó és korlátozó jellege, vagy éppen a kisebbségi kérdés tartós rendezetlensége az egész kontines fejlődését akadályozza. Márpedig a magyar külpolitikának a fokozatosságra berendezkedő bethleni irányvonala azt hangsúlyozta, hogy a legyőzött államokkal szembeni ellenséges, diszkriminatív magatartáson alapuló nemzetközi viszonyok nem eredményezhetnek tartós békét. Nem véletlenül hangzott el gyakran a magyar külügy nyilatkozataiban az a figyelmeztetés, amely  –  a magyar revíziós igények mellett Németország és Olaszország hasonló alapállására utalva – azt hangsúlyozta, hogy minden olyan szövetség vagy diplomáciai aktivitás, amely eleve ki akarja zárni a tarthatatlannak bizonyult nemzetközi állapotok békés úton való megváltoztatását, előbb-utóbb kiterjedt háborús konfliktusokhoz vezethet.

A gazdasáig világválság és az olasz–magyar, német–magyar közeledés, Bethlen István egyre erőteljesebb revíziós megszólalásai ellenére az 1929. évi belgrádi és az 1930. évi csorbatói kisantant-értekezletek azt jelezték, hogy a kisantant egyre inkább beleszorult abba az eredeti szerepkörébe, amit Gratz Gusztáv úgy fogalmazott meg, hogy a kisantant maradt, ami volt: „Magyarország három szomszédjának szövetsége a békezsákmány hiztosítására, azaz a Magyarországgal szembeni rossz lelkiismeret koalíciója.“