Az úrbéri viszonyok felszámolásáról

Az úrbéres viszony – ahogy a 10. század második és a 19. század első felében a jobbágyi szolgáltatások által meghatározott földesúr-jobbágyi kapcsolatot emlegették Magyarországon – a reformkori politikai küzdelmekben a leggyakrabban hangoztatott kifejezések közé tartozott. A jobbágyok és zsellérek által teljesítendő földesúri szolgáltatások (datiák) Magyarországra és Horvátországra kiterjedő rendjét Mária Terézia királyi pátensben szabályozta és egységesítette (Urbárium), amit 1832-36-ban némi módosítással a magyar országgyűlés is jóváhagyott. Az úrbéres viszony a reformkor küzdelmeiben politikai tartalmat nyert. A társadalmi haladás és átalakulás mellett érvelő reformerek az úrbéres viszonyok megszüntetése mellett foglaltak állást, míg a konzervatívok legfeljebb úrbéri szabályozást tartottak szükségesnek.

A kétféle felfogás között az úrbéres viszonyok lényegének megítélésében volt a legfőbb különbség. A konzervatív felfogás mindvégig az úrbéres viszonyok magánjogi jellegét hangoztatta. Eszerint a földtulajdonos nemesek földjeik egy részét nem magánkezelésben (allodium) hasznosították, hanem telekföldként (sessio) adták jobbágyaik használatába, akik ezért járadékkal tartoztak uruknak. Csökönyösen ismételték a Tripartitum tulajdonjogi elvét: minden föld tulajdonjoga az uraságot illeti, s így nincs különbség allodiális és sessionális (úrbéres) föld között. Torontál megye követe az 1832-36. évi országgyűlésen világosan kimondta, nincs és „nem is volt soha különbség az allodiális és urbariális tulajdon közt”.

Persze e felfogás hívei nehezen tudták megmagyarázni, hogy a közhatalom miért avatkozott be évszázadok óta e magánjogi viszonyba, miért hoztak az országgyűlések törvényeket a jobbágyi szolgáltatások mértékéről, s miért köteleztek járadékfizetésre olyan földesúri alattvalókat is, akiknek nem voltak földjeik. Kossuth az utolsó rendi országgyűlésen csúfondárosan meg is kérdezte, hogy a házatlan zsellér, akinek se háza, se földje, „jelenleg is miből robotol, s mit fogna megváltani, ha csak a levegőt nem, melyet szív”. A konzervatív felfogásúak az 1830-as években általában az úrbéres viszony sértetlen fennaradása mellett foglaltak állást, s az 1840-es években, az örökváltsági törvény megalkotása után is csak annyit engedtek, hogy a földesúr és a jobbágy szabadon egyezkedjék a járadékok megváltásáról, s erről magánjogi szerződést kössön. Az 1830-as években az engedőleges örökváltság Kossuth és a reformnemesség számára legfeljebb taktikai cél volt az úrbéres viszonyok felszámolásában, nem végső megoldás. A földesurakra nézve kötelező s részben vagy teljesen álami közreműködéssel, majd kárpótlással megvalósítandó örökváltságról