A bordélyrendszer Budapesten

A 19. században Európa-szerte komoly társadalmi problémát jelentett a prostitúció tagadhatatlan léte. A mindenütt burjánzó szabályozatlan prostitúció ugyanis irritálta a polgárok jelentős részét. A kor felfogásában a szexualitás szégyenletes és bűnös dolog volt, egyes formái perverziónak minősültek, a meztelenkedést tiltották. A nemi élet gyakorlásának lehetőségét a házasságra, majd – egészségügyi szempontoktól, illetve erkölcsi meggondolásoktól egyaránt vezérelve – a szabályozott prostitúcióra próbálták szűkíteni.

Megoldásnak a prostitúció ellenőrzéssel összekötött engedélyezése látszott. A szifilisz időközben megszelídült, s az esetek döntő többségben már nem volt halálos kimenetelű. Olyan elhúzódó lefolyású betegséggé vált, amellyel szemben a gyógyítás is kezdett szerény eredményeket felmutatni. Az állam számára minden országban komoly költségekkel járt a szifiliszben megbetegedett polgári lakosság gyógykezelése, izolálása. Ennél is nagyobb gondot okozott a katonák megbetegedése. Ők ugyanis a fertőzést döntően prostituáltaktól kapták, s jelentős arányban váltak hosszabb-rövidebb időre szolgálatra alkalmatlanná.

A prostitúció magyarországi szabályozására a szabadságharc alatt tettek először kísérletet. A honvédek megbetegedései miatt 1848. november 6-án a kereskedelmi miniszter rendeletet adott ki, amelyben kötelezte a két város vezetőit: „Tiszti orvosainknak szigorú kötelességül tegye, hogy amennyiben netalán itt ott kéjhölgyek léteznének, azokat egészségi állapotok tekintetéből figyelemmel kísérvén, minden héten meghatározott időben hatósági felügyelet mellett megvizsgáltassa.”

A szabadságharc leverése után az osztrák hatóságok egyszerűen tudomásul vették a prostitúció már létező vagy éppen kialakuló formáit. A kéjelgés főbb helyszínei: kocsmák, fogadók, kávéházak és természetesen a nyílt utca volt. Emellett egyre felkapottabbak lettek az ún. kéjnőtelepek. A szállásadónő a lányoknak nemcsak lakást, de tevékenységüknek színteret is biztosított. Kialakult a prostitúcióból élőknek egy olyan rétege is, akik azért béreltek lakásokat, hogy kéjnőket alkalmazzanak, ezáltal gyakorlatilag bordélyokat hoztak létre.

A bordélyházat a prostitúció többi európai intézményétől – kéjnőtelep, találkahely, garniszálló – a szalon különböztette meg. A középkori fürdők és bordélyok megszűnte után hosszú idővel itt találkozhattak újra intézményesített keretek között férfiak és nők szexuális kapcsolat létrehozására – erkölcsi, vallási vagy ideológiai megkötések és következmények nélkül.

Ezt a már létező gyakorlatot vette alapul Pest város tanácsa, amikor a kiegyezés évében, 1867. október 31-én elfogadta a kéjelgésről, a