1956. Mégis, kinek az emlékezete?

1956 történetéből hiányoznak a nők, ha mégis feltűnnek, csupán illusztrációk vagy kivételes, szimbolikus alakok, mint Kéthly Anna, Wittner Mária vagy Tóth Ilona. A forradalom historiográfiája ebből a szempontból nem kivételes, éppúgy nélkülözi a nőtörténeti fejezetet, illetve a társadalmi nem szempontjából átírt elemzést, mint történelmünk egésze. Nem tudjuk, a nők, mint csoport, hogyan viselkedtek a forradalom napjaiban, nem tudjuk, mi volt a nők egyéni története. Emlékeik mindazonáltal felszínre bukkannak, a közös történelmi emlékezet részei ők is, mint a forradalmat „csináló" férfiak.

„Megkezdődött az ostrom - írja egy korabeli tárca. - A forradalom első és egyik legnagyobb ostroma. Éjfél már jóval elmúlt. Félhárom [sic] lehetett, amikor behatoltatok az épületbe. Te jöttél elöl, te, Vöröshajú Lány. Arcod a csata izgalmában égett. Egyik kezedben a mi drága nemzeti színű zászlónk lobogott. A másik kezedben a szabadság fegyverét tartottad. Mi, akik akkor láttunk téged, soha nem felejtünk el. Egy nemzet szabadsága lángolt benned." A fiatal nő szépségével és vért, forradalmat, igaz kommunizmust jelképező vörös hajával kitűnt a fiúk közül, talán ezért is ragadta meg az író képzeletét. Ugyanakkor megtestesített egy ősi, eredetileg félelmetes, majd romantikus mítoszt: a harcoló nőét, aki az ikonográfiában később a nemzettest meggyalázása ellen felkelő nép szimbólumává vált.

A vörös hajú lányhoz hasonló, fegyvert ragadó nők az elsők, akik eszünkbe jutnak a forradalomról. Kedvelt céltáblái voltak a fotósoknak is, bár a nyakukba akasztott „davajgitárt" általában nem használták. Fiatal, általában szegény családból származó lányok vagy fiatalasszonyok voltak, gyerek nélkül vagy otthonba adott gyerekkel. Véletlenül sodródtak a forradalomba, s ami igazán érdekes számunkra, hogy e