Virágok és virágárusok

A „ga­ra­bon­ciás” 1960-as évek Ame­ri­ká­já­nak legis­mer­tebb ké­pein ka­var­gó, szí­nes ru­hák­ba öl­tö­zött, lo­bo­gó ha­jú fiúk és lá­nyok tö­me­gei tán­col­nak, he­ve­rész­nek, be­szél­get­nek vagy ré­ved­nek a joint füst­jé­be a fű­ben ül­ve, míg a tá­vol­ban, a szín­pa­don va­la­mi­lyen együt­tes ját­szik. Nem ma­ga a kon­cert a lé­nyeg, nem az előadás, a lát­vány meg­te­kin­té­se, ha­nem az együtt­lét, az em­be­rek, a ter­mé­szet és a ze­ne fel­té­te­le­zett har­mó­niá­ja, a min­dent át­ha­tó, min­dent felöle­lő sze­re­tet – legalábbis így gon­dol­ták azok, aki­ket a ké­pe­ken lá­tunk. Hip­pik. A „nagy ki­vo­nu­lás” ki­vé­te­les nem­ze­dé­ke vagy csu­pán sa­já­tos di­vat­hul­lám? Eset­leg jól felépí­tett, üz­le­ti­leg jö­ve­del­me­ző mí­tosz? Va­la­mi­lyen mér­ték­ben ez is, az is.