Várad török kézre kerül

A csúfos kudarccal végződő lengyelországi hadjáratból (1657) hazatérve II. Rákóczi György,  erdélyi fejedelem (1648–1660) és az oszmánok által kijelölt új fejedelem, Barcsay Ákos (1658–1660) között belháború robbant ki. Rákóczi körömszakadtáig ragaszkodott hatalmához, és semmilyen áldozattól nem riadt vissza annak megtartása érdekében. A kisebb-nagyobb összecsapások során Rákóczi még mindig erősnek mutatkozott, így Barcsay teljesen elbizonytalanodva a lemondását fontolgatta, és segítséget kért a Portától. Rákóczi 1660 első napjaiban Barcsay ellen vonult Nagyszeben alá, azonban amint megtudta, hogy a Porta által iderendelt Szejdí Ahmed pasa Bihar vármegyében pusztít, Debrecent és a hajdúvárosokat sarcoltatja, azonnal elindult a pasa megállítására. 

A döntő csatára 1660. május 22-én került sor Szászfenesnél, ahol Szejdí Ahmed hadaitól Rákóczi vereséget szenvedett, és súlyosan megsebesült. A fejedelem elszántan és vitézül harcolt a csatában. II. Rákóczi György Váradon halt meg a csata után két héttel, június 7-én.

Időközben megérkezett a szultán engedetlen vazallusának, Erdélynek a megregulázására Kösze Ali pasa szerdár Edirnéből indult hadserege, és Temesvár felől fenyegetően közeledett Váradhoz. A törökök megkísérelték Haller Gábort – a vár Barcsay-párti korábbi kapitányát – rávenni, hogy menjen be a városba és beszélje rá a lakosságot és a várbelieket a harc nélküli megadásra. Mivel ő erre nem volt hajlandó, ezért nehéz vasra verték. Az ostrom július 14-én kezdődött, az összesereglett várvédők élén Balogh Máté alkapitány állt. A felvonuló oszmán hadsereg mintegy 50 ezer lovasból, 16 ezer janicsárból tevődött össze, és 60 – más források szerint 35 – faltörő ágyúval is rendelkezett. A védők alig 900-an lehettek. A kevés képzett katona mellé a város polgári lakossága csatlakozott. Nők és gyermekek is nagy számban rekedtek a várban, amely rendelkezett ugyan a szükséges hadianyaggal, de tüzérsége csekély számú és képzetlen volt.

A váradiak Wesselényi Ferenc nádorhoz küldött segélykérése nem hozott megoldást, mert noha a nádor éppen a közelben volt, hadserege éppen Szabolcs és Szatmár vármegyék visszavételén fáradozott, segíteni csak akkor lett volna hajlandó, ha Váradot a védők azonnal I. Lipót (1657–1705) király hatalma alá adják, de királyi parancs nélkül még ez esetben sem vonulhatott volna a vár megmentésére. Miközben Lipót hezitált, hogy milyen jogcímen avatkozzon közbe, Lippay György esztergomi érsek arra biztatta a nádort, hogy akár titkon, „alattomban” is segítse meg a váradi védőket, ám erre Wesselényi nem mert vállalkozni. 

Kösze Ali pasa az ostrom elején, július 15-én Barcsay Ákos nevében íratott levelekkel szólította fel a várat és a várost a megadásra, de sikertelenül. A várvédők elszánták magukat a végsőkig való küzdelemre, mert jól tudták, amit annak idején Egerben: „ez a vár most az ország”. Az ostrom során a törököknek sikerült lecsapolniuk a vár körüli vizesárkot, így eljutottak a várfalakig, majd két bástyát is aláaknáztak. 

Augusztus 14-én végzetes esemény történt: felrobbant a vár lőporraktára, és megsemmisült a teljes tartalék muníció. Augusztus 24-én a Veres- és Aranyos-bástyát is felrobbantották, és támadók ezrei „Allah, Allah” kiáltásokkal özönlötték el a várfalakat. Ezt a nagy rohamot a csekély számú várvédőnek emberfeletti küzdelemben még sikerült visszavernie, bár a védők száma a veszteségek miatt – Georg Kraus szerint – mindössze 600 fő lehetett, míg a támadók 40 ezren voltak. Ekkor vesztette életét ifjabb Ibrányi Mihály, a védelem egyik kiválósága. A pasa legalább 3 ezer embert veszített, és emberei megfenyegették, hogy ha a várat egy újabb rohammal sem tudják bevenni, őt is felkoncolják és abbahagyják az ostromot. Ali pasa – állítólag – erre olyan dühbe gurult, hogy saját szakállát tépkedte. Megparancsolta, hogy katonái fakötegeket hordjanak a várfalakhoz, és így jussanak közelebb a védőkhöz. Kraus elbeszélése szerint végül árulás juttatta török kézre a várat. Egy gyalogos katona ugyanis kifutott a pasa táborába, és elárulta, hogy milyen kevesen vannak a védők, és közülük is csak 300 egészséges ember van, a többiek sérültek, betegek. A pasa állítólag ezen annyira megdöbbent, mert ő mintegy 4–5 ezer főre becsülte a várvédőket. Közben az ostromlottak megtudták az árulást, és így már reményük sem maradt arra, hogy az augusztus 29-ére tervezett végső rohamot visszaverjék. Talán nem ezen a nevezetes napon akarták elveszíteni a várat, ezért két nappal korábban, 27-én megállapodtak a török vezérkarral. A nagyvezír a szabad elvonulásról adott hitlevelet a védőknek. Szalárdy János történetíró elbeszélése szerint: „… s valaki közülük menni akarna, passák, bégek rendeltetvén melléjek, minden javokkal, kár és bántás nélkül elkésértetnének. Az oskolához, szent egyházhoz tartozó minden dolgok, könyvek, minden eszközök – mellyeken typographia [nyomda] s a végződésben lévő bibliai exemplárok [példányok], ahhoz tartozó sok tallért érő papiros, harangok, oskolához tartozó jószág, malom s káptalanbéli minden könyvek s levelek értetnek vala, az első punctumok között azok lévén kívánságok között felvétetve – kezekhez adatván szabadoson bírassanak.”

Mivel lerombolták a vár hídját, amelyen a megmaradt védők a szekérre rakott holmijukkal kivonulhattak volna, és a pasa csak ímmel-ámmal volt hajlandó csináltatni egy átmeneti tákolmányt hitvány sövényekből, az elvonulásra pedig alig kétórányi időt adtak, ezért az életben maradottak csak nagy nehezen tudtak kijutni a várból. A menekülők Debrecenben találtak új otthonra. A janicsárok kivonulás közben rájuk támadtak, és megrohanták a várat is, ahol azonnal rabolni, fosztogatni kezdtek, amit csak értek. 

A várral együtt elveszett szinte az egész Partium. Szalárdy krónikájában úgy vélekedett, hogy a vár elestének oka a magyar nemzet régtől való „egyenetlenkedése, egymással való gyűlölködése, s hol a regilio, vallás dolga miatt, hol egy, hol más dolgok miatt való szakadozások.” Az oszmánok így aztán könnyen jutottak óriási nyereséghez: „Azmint im csak ez mostani siralmas ujjvonyások alatt Váradhoz, Jenőhöz, Lugashoz, Karánsebeshez, Desznihez, Zsidóvárhoz, Belényeshez, Papmezőhöz, Telegdhez, Sólyomkőhöz, Szentjóbhoz, Adorjánhoz, Pocsajhoz, Bajonhoz, Sákához, Sarkadhoz, Szalontához, Bélihez, Petrelyénhez, Halmágyhoz, Károlyhoz, Palotához Zörín, Zaránd és Bihar vármegyékkel, annyi sok szép hajdúvárasokkal, annyi nagy darab földdel, ím melly könnyen jutának, szánja meg az Úristen!”

Kik voltak a fejedelmi feleségek Erdélyben? Hogyan vált Brandenburgi Katalin Erdély egyetlen női fejedelmévé? És miért tartjuk Lórántffy Zsuzsannát a legismertebb az erdélyi fejedelemasszonynak?

Fedezze fel a válaszokat a Szerző Principissa című tanulmányában!