Útirajzok a 16. századi Erdélyről

Csákánnyal fejtenek sót a bányák üregéből – írta Verancsics Antal a 16. század közepén latin nyelvű versében Erdélyről, és ezzel alighanem a Magyar Királyság e tartományának a korban messze földön legismertebb sajátosságát ragadta meg. A diplomaták és a kíséretükben lévő kalandvágyó ifjak mellett az e században Erdélyről útirajzot vagy földrajzi leírást készítő külföldi utazókat leginkább a mesés kincsekkel teli bányák vonzották. 

A politikai vagy gazdasági céllal Erdélybe érkező „megfigyelők” némelyike kifejezetten ellenségesen viszonyult a vidékhez és annak uraihoz, a Szapolyaiakhoz. A kimagasló műveltségű Sigmund Herberstein, aki a Habsburgok dip­lomatájaként 1518 és 1551 között harmincszor utazott át Magyarországon, szigorú szavakkal ostorozta a zavaros helyi viszonyokat. Erdélyről szerzett benyomásai közül talán a legérdekesebb, hogy úgy vélte, a székelyek „beszélik az ősi, eredeti magyar nyelvet, a többi magyar a latinból, valamint a szomszéd népek nyelveiből kölcsönzött szavakkal tűzdelte meg nyelvét”. A Fugger–Thurzó-bányavállalkozás megbízottjaként a sóbányákat végigjáró Hans Dernschwam egyenesen fattyúnak nevezte Szapolyai (II.) János Zsigmondot, hozzátéve, hogy nem átallja magát királynak nevezni, miként az jól látszik az általa veretett arany- és ezüstpénzeken.

A Báthoryak korában Erdélybe érkező külföldiek egy része már kedvezőbben ítélte meg az országot. A só- és aranybányák kiváltotta érdeklődés a század második felében egyre nőtt, és számos nyugat-európai vállalkozót is arra sarkallt, hogy szerencsét próbáljon a távoli, de gazdagságáról híres országban. Művelt fejedelmei révén Erdély nyitva állt az itáliai, a lengyelhoni vagy a francia humanisták, királyi küldöttek vagy akár a szerencselovagok előtt is, akiknek egy része hosszabb leírásban, más része csupán rövidebb levelekben vetette papírra Erdélyben szerzett benyomásait. Ezekből adunk most ízelítőt az olvasónak.