Utilizálni – hasznosítani

Amikor az első Széchenyi-életrajz, Falk Miksa műve 1866-ban németül a bécsi Oesterreichische Revue-ben folytatásokban, majd egy évvel később Pesten magyarul könyv formájában megjelent, Eötvös József levélben fejezte ki elismerését a szerzőnek, de fenntartással is élt. Úgy vélte, Falk nem említi Széchenyi egyik alapvető hibáját: az emberszeretet hiányát. „Nem ismertem embert, ki az egyes individuumok iránt hidegebb, közönyösebb lenne, mint ő volt” – olvassuk Eötvös levelében. 

Kovács Lajos – a negyvenes években Széchenyi közeli munkatársa – késői visszaemlékezéseiben a nemes grófot az általános, magasabb szempontokat fáradhatatlanul hangsúlyozó, részletekkel azonban már kevéssé törődő gondolkodónak, szenvedélyesen vitatkozó, ám ellenvéleményről meggyőzhetetlen partnernek nevezi, de olyan nagyúrnak is, aki a környezetéhez tartozók napi aggodalmait és bajait szívén viseli: „Gyöngédségének nem volt határa s ezt sohasem vonta meg. Az annyi gondokkal túlterhelt fő sohasem feledte a figyelem azon csekélységeit, melyek aprópénznek látszanak az élet vásárán, de valóban a gyöngy értékével bírnak, mert szívünknek végtelenül jólesnek és érzelmeinket bilincselik le.”

Valószínűleg mindkettőjüknek „igazuk” volt: Eötvösnek és Kovácsnak is. Kovács azt a Széchenyit írta le, akit ma naplói, levelei s persze a róla szóló tengernyi irodalom alapján jól ismerünk: az érzelmi világában végtelenül bonyolult, a hozzá közel állókra minden reménytelen elfoglaltsága ellenére figyelő, gondjukat viselő s még a házi személyzetével is törődő és udvariasan beszélő férfit. Eötvös a külvilág Széchenyi-képét rajzolta meg. Perspektívájában a nehezen megközelíthető arisztokrata, a hidegen számító politikus és vállalkozó jelenik meg a szemünk előtt. Az, aki az emberi kapcsolatokat és ismeretségeket aszerint osztályozta és válogatta meg, hogy ki milyen mértékben képes az ő – Széchenyi – terveit előmozdítani. 

Tény, hogy Széchenyi egyik kedvenc szava a húszas évek naplójában a „misztifikálni” ige. Szükséges-e a szemfényvesztés, meg kell-e esetleg téveszteni a tömegeket, el kell-e ámítani őket ahhoz, hogy vezethetővé váljanak és hajlamaik ellenére, de boldogabb jövőjük érdekükben arra az útra lépjenek, amelyet felvilágosultabb, műveltebb fejek jelölnek ki számukra? A probléma politikai, de erkölcsi természetű is, és Széchenyit komolyan foglalkoztatta. A kifejezést később a realizmus jegyében egy másik,