Történetírás és tévhitek

A tör­té­ne­ti em­lé­ke­zet megőr­zé­sé­nek (előál­lí­tá­sá­nak) szá­mos té­nye­ző­je van, s ezek kö­zött csak az egyik – ta­lán nem is a leg­na­gyobb ha­tá­sú – a tu­do­má­nyos igé­nyű tör­té­net­írás. Az is­me­re­tek köz­ve­tí­té­sé­ben jó­val szé­le­sebb kört ér el:

• az is­ko­lai tör­té­ne­lem­ok­ta­tás • amely a cél­kö­zön­ség élet­ko­ri sa­já­tos­sá­gai­nak meg­fe­le­lően csak ele­mi és kö­zép­szin­tű is­me­re­te­ket kí­ván köz­ve­tí­te­ni
• a tör­té­nel­mi re­gény és en­nek szín­pa­di, il­let­ve fil­mes vál­to­za­tai • ahol a tör­té­ne­ti hű­ség be­val­lot­tan nem a leg­fon­to­sabb tö­rek­vé­se az al­ko­tók­nak
• a rá­diós és te­le­ví­ziós is­me­ret­ter­jesz­tés • amely a ma­gas költ­sé­gek­re és a kö­zön­ség he­te­ro­gén vol­tá­ra va­ló te­kin­tet­tel ál­ta­lá­ban csak a leg­fon­to­sabb ese­mé­nyek­re össz­pon­to­sít, és nem mé­lyed el a rész­le­tek­ben
• a tu­do­má­nyos is­me­ret­ter­jesz­tés • amely a tár­gya­lás mód­ját és mély­sé­gét a zö­mé­ben lai­kus kö­zön­ség igé­nyei­hez szab­ja
• a mú­zeu­mok köz­mű­ve­lő­dé­si te­vé­keny­sé­ge • amely el­ső­sor­ban a múlt tár­gyi em­lé­kei­nek meg­fe­le­lő kon­tex­tus­ban tör­té­nő be­mu­ta­tá­sá­val fog­lal­ko­zik, s cél­ki­tű­zé­sei­ben a leg­kö­ze­lebb áll a tör­té­net­tu­do­mány­hoz
• a nap­ló- és em­lék­irat-i­ro­da­lom • amely (a csa­lá­di em­lé­ke­zet­hez ha­son­lóan) az el­be­szé­lő fő­hős szub­jek­tív be­szá­mo­ló­ját tar­tal­maz­za
• a tör­té­nel­mi ha­gyo­mány­őr­zés • amely (csakúgy, mint az ün­ne­pi megem­lé­ke­zé­sek) a tra­dí­ció megőr­zen­dő, pél­da­mu­ta­tó ele­meit hang­sú­lyoz­za, a prob­le­ma­ti­kus moz­za­na­tok­ról pe­dig szí­ve­sen meg­fe­led­ke­zik
• a po­li­ti­kai köz­be­széd • amely­ben a ri­vá­lis po­li­ti­kai irány­za­tok önér­de­kű, po­li­ti­kai­lag mo­ti­vált múl­tér­tel­me­zé­se je­le­nik meg
• a szó­be­széd • amely a fen­tiek sok­szo­ros át­té­te­len ke­resz­tül le­szű­rő­dő, tel­je­sen meg­bíz­ha­tat­lan ke­ve­ré­ke

Mindebből kö­vet­ke­zik, hogy a tör­té­ne­ti em­lé­ke­zet e szé­les kö­zön­sé­get elérő „in­téz­mé­nyei” ön­ma­guk­ban nem ké­pe­sek – sok­szor nem is tö­rek­sze­nek – a múlt sok­ré­tű, mély és ala­pos be­mu­ta­tá­sá­ra. Az ily mó­don kiala­ku­ló tör­té­ne­lem­kép ál­ta­lá­ban váz­la­tos, fe­lü­le­tes és ke­vés­sé ár­nyalt, az egyes kor­sza­kok, ese­mé­nyek és sze­mé­lyi­sé­gek bel­ső bo­nyo­lult­sá­gát nem fe­di fel. Gyak­ran olyan tör­té­ne­lem­fel­fo­gást tük­röz, amely az adott kö­zös­ség iden­ti­tá­sát erő­sí­tő, „épí­tő jel­le­gű”, „po­zi­tív”, „elő­re­mu­ta­tó” ha­gyo­mány­ele­me­ket he­lye­zi elő­tér­be, a „ne­ga­tív”, ké­nyel­met­len epi­zó­do­kat pe­dig fe­le­dés­re íté­li.

Ez­zel szem­ben a szak­sze­rű tör­té­net­írás cél­ja – s egy­ben felada­ta – a múlt mi­nél tel­je­sebb és pon­to­sabb fel­tá­rá­sa s le­he­tő legob­jek­tí­vebb be­mu­ta­tá­sa. Ép­pen ezért tö­rek­szik min­den­fé­le ha­mis idea­li­zá­lás és el­hall­ga­tás fel­szá­mo­lá­sá­ra, a tév­hi­tek és pon­tat­lan­sá­gok hely­reiga­zí­tá­sá­ra.