Téveszmék

A hunok – és nagykirályuk, Attila – a történelem azon szereplői közé tartoznak, akikről sokkal kevesebbet tudunk, mint amennyit beszélünk. Az utóbbi hetekben, hónapokban mégis megszaporodtak a hunok történetéről, Attila életéről és nem utolsósorban a hun-magyar rokonságról szóló cikkek a magyar sajtóban. Nem véletlen a megnövekedett érdeklődés: rockopera feszeget „időszerű történettudományos kérdést”. Költő és zeneszerző teszi le voksát a hunok történetének számtalan vitás pontjával kapcsolatban. De mit mondanak a történészek? Mikor Polühümnia rázendít, Klió hallgat?

Gyakran hangoztatott vád az, hogy a magyar történészek-régészek nem foglalkoznak a hunokkal, nincs róluk mit olvasni. Persze van, hogyne lenne, csak éppen vaskos munkákban, mint például a tízkötetes Magyarország története kétszer is kiadott első kötetében. Gyanítható, hogy ritkán nyílik ki az idevágó oldalakon. Nehezebb kérdésnek tűnik, hogy a tudományos eredmények miért nem jelennek meg népszerűsítő-ismeretterjesztő formában. Az viszont tény, hogy a kérdéskör eddigi legalaposabb tudományos feldolgozása (Bóna István: A hunok és nagykirályaik) még vár a kiadásra. Könnyen elérhető modern, olvasmányos szakmunka hiányában viszont csak találgathatjuk a választ a hunok történetének számtalan rejtélyével kapcsolatban. A rejtélyek pedig gyakran szülnek téveszméket.

A hunokról különösen sok téveszme rögzült a köztudatban. Nemcsak nálunk, Nyugaton is, ahol az iskolai tankönyvek vagy történeti munkák szerzői egyaránt képtelenek szabadulni a hunokat sose látott 4. századi történetíró, Ammianus Marcellinus vadembereitől, valamint a mindenkor felsőbbrendűnek hirdetett Nyugat és a barbár Kelet ellentétpárjától. Ezek alapján alakult ki a kép a pusztító hunokról és a barbár Attiláról. Persze, a hosszú hadjáratok során rombolt, rabolt Attila serege eleget, csak az a probléma, hogy minderről alig maradt fenn hitelt érdemlő egykorú leírás, annál több kései – mesés elemekben sem szűkölködő – legenda. Ezeket pedig a modern tudomány sorra cáfolja. Az ilyen legendák közt a legnagyobb baklövést Szent Orsolya története tartalmazza: egy felirat téves olvasása révén a hunok által lemészárolt leányok száma 11-ről 11 ezerre emelkedett. Ezt a szörnyűséget azután minden megütközés nélkül emelték be kedvelt hunjaik tettei közé a hun-magyar legenda megalkotói, akik – minden honfiúságuk dacára – mégiscsak papok voltak.

A középkori hun-történet folyamatosan bővült, az Attila-kép állandóan változott. Ami viszont stabilan tartotta magát: a magyarokat Nyugaton legalább 800 éve a hunok örököseinek tartják. (Nem véletlenül: a hunokhoz hasonló harci tettekkel keleti lovasnépként utoljára kalandozó eleink „dicsekedhettek”.) Ezt a felfogást