Honfoglalók lóháton

A ló kiemelt fontosságát a honfoglaló magyarok életében mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a túlvilági életet sem tudták elképzelni nélküle, ezért a temetkezések egy részében az elhunyttal együtt annak lovát is eltemették. Persze nem csak fegyveres férfiak mellé helyeztek lovat a sírba, hanem sokszor nők és gyerekek túlvilágra vezető útjához is gondoskodtak róla. Sőt a legdíszesebb lószerszámokat éppen előkelő nők sírjai­ban találták. De nem csupán a gazdag melléklettel ellátott, hanem a szegényesebb sírokból is előkerülnek eltemetett lovak maradványai.  Összességében a 10. századi magyar sírok mintegy tizede lovas sír. 

Lovak és lovasok

A lovas sírokban azonban csak a ló koponyáját és lábszárcsontjait találjuk, mivel a honfoglaló magyarok csupán a ló bőrét és a nyúzáskor benne hagyott fejet és lábszárakat tették a sírba. A ló húsát minden bizonnyal a halotti toron fogyaszthatták el, mint ahogy Ahmad Ibn Fadlán 10. századi arab földrajztudós írja az oguzok szokásáról: „Ha valaki meghal közülük, akkor egy házhoz hasonló, hatalmas gödröt ásnak neki. Odamennek a ha­lotthoz, föladják rá a ruháját az övével és íjával együtt. […] Azután odavezetik a lovait, s a számuktól függően megölnek közülük százat, kétszázat vagy csak egyet. Majd megeszik a ló húsát, kivéve a fejét, a lábát, a bőrét és a farkát, amiket fakaróra függesztenek föl, és azt mondják: »Ezek az ő lovai, amelyeken a túlvilágra lovagol.«”

A sírokban lelt lábszárcsontok vizsgálata alapján a 10. századi magyar lovak marmagassága 128–144 cm kö­rül lehetett, és a legmagasabb egyedek sem voltak 150 cm-nél magasabbak. Összehasonlításképpen a mai sportlovak marmagassága 170 cm körüli, azaz ma ezek az ősi magyar lovak kislónak vagy póninak számítanának. Érdekes megjegyezni, hogy a honfoglalás kori magyar férfiak átlagmagassága a kutatás szerint 169 cm volt, ami nem sokkal marad el a maitól. Ebben a korban – a közhiedelemmel ellentétben – a nyugati lovak sem voltak magasabbak!  (A lovak átlagos marmagassága egész Európában csak a középkor végére nőtt 140 cm fölé.) A fogazat alapján megállapítható a ló neme is, ebből tudjuk, hogy túlnyomórészt méneket vagy herélteket használtak (vagy legalábbis temettek a halottak mellé).

A ló a 10. században már több ezer éve tenyésztett háziállat. A korabeli ábrázolásokon jól látható, hogy már léteztek a tenyésztettség magas fokán álló egyedek.  Megtalálhatóak a legkülönfélébb lószínek és fehér jegyek is. Bár mai értelemben vett fajták még nem léteztek, az eltérő környezeti feltételek és használati mód szerint már kialakultak különböző típusok.

A csontleletek alapján megállapítható, hogy a 10. századi magyar lóállomány sem volt egységes, hanem több típusba sorolható. A trapezoid fej­for­má­val rendelkező, 128–140 cm marmagasságú, zömökebb csontozatú példányok a „sztyeppei kisló” típusba tartoznak. Az ék alakú fejformájú, 140–150 cm marmagasságú, karcsúbb cson­tozatú egyedek pedig a „nemesített keleti ló” típust alkotják. A vezérek és előkelők minden bizonnyal ilyen drága, akár külföldről vásárolt, nagyobb teljesítményt nyújtó, de kényes paripán vonultak, míg a pásztorkatonák a helyi, nagy tömegben tenyésztett, szívósabb lovakat használták. Ezeket a lovakat kinn a pusztán, rideg körülmények között tartották, mint ahogy azt Bölcs Leó bizánci császár is megemlíti: „té­len-nyáron szakadatlanul legeltetve lovaikat, csatározások idején ellenben a ne­kik szükséges lovakat maguknál tartva és türk sátraik közelében béklyóra verve a csatarendbe állás idejéig őrzik.”

A leletanyagban alkalmanként 128–135 cm marmagasságú, „nyugati kisló” típusba sorolható példányok is fellelhetőek. Ez nem meglepő, figyelembe véve, hogy a kalandozó magyarok számára a ló tulajdonképpen a legkönnyebben hazahozható zsákmánynak számított, és nyilvánvalóan mindennél jobban érthettek az értékes lovak jó szemmel történő kiválogatásához és elhajtásához. Erről al-Makdiszí 10. századi mór krónikás is megemlékezik a kalandozók hispániai portyájával kapcsolatban: „A türkök egy lovas különítménye betört Andalúzia határvidékére, ott foglyokat ejtett, és elhajtotta a szabadon legelő jószágokat.”

Bármily keveset tudunk is a 10. századi magyar lovak konkrét testfelépítéséről, a korabeli feljegyzésekből egy­értelműen kikövetkeztethető, milyen elképesztő menetteljesítményekre voltak képesek a nyugat-európai hadjáratokon. Nem véletlen, hogy a kalandozó magyarok kortársa, Szvjatoszláv kijevi fejedelem is Magyarország egyik legfőbb értékének tartotta őket: „Nem szeretek én Kijevben ülni, inkább a Du­na menti Perejaszlavecben akarok él­ni… oda ömlik minden gazdagság […] Magyarországból ezüst és lovak…”

Lószerszámok

Amikor a honfoglaló magyarok az elhunyttal együtt annak lovát is elhantolták, nem feledkeztek meg a paripa túlvilági megüléséhez szükséges lószerszámokról sem. Így a sírokban a lócsontok mellett rendszerint ott találjuk a lószerszám maradványait is. Sőt egyes esetekben csak a lószerszámot mellékelték, lovat nem is tettek a sírba.

A lovas sírok feltárásánál a fából készült nyergeknek általában semmilyen nyomát nem találni, hiszen a földben nyomtalanul elenyésztek, azonban a gyakran megtalálható kengyelpár és hevedercsat egyértelműen jelzi, hogy hajdanán a nyerget is a sírba helyezték. Csak kivételes esetben, igen gazdag temetkezésekben maradtak meg a nyerget díszítő faragott csontlapok vagy ötszögletes ezüstveretek, melyek alapján a nyeregkápák formája többé-kevésbé rekonstruálható. Ezen kápakialakítás párhuzamai megtalálhatóak a korabeli sztyeppi leletanyagban is. 

A vasból kovácsolt kengyelek időt­álló anyaguknak köszönhetően igen nagy számban maradtak fenn a 10. századi magyar leletanyagban, és sokszor kiváló állapotban őrződtek meg. Néhány ritka esetben fából készített kengyelre utaló, annak fülét erősítő vas- vagy csontleletek is előkerültek. A sztyeppei pásztorok előszeretettel használtak fakengyeleket télvíz idején, mivel azok kevésbé vezették el a láb melegét a fagyos hidegben, így bizonyára jóval általánosabban használt kengyeltípus lehetett, mint amire ezen ritka leletekből következtethetnénk.

A honfoglalás kori kengyelek rendkívül nagy formai változatosságot mutatnak, nincs két egyfor­ma közöttük. Az ún. körte alakú kengyeleket inkább a 10. század első felére, míg a trapéz alakúakat a 10. század második felére keltezi a tudomány. Ezeken belül azonban a kengyeleknek számtalan változata lelhető fel a kengyelszíjnyílás számára kialakított fül és azt a talpallóval összekötő szárak kialakítása szerint. Valamennyi kengyelváltozatnak van azonban egy jellegzetes közös tulajdonsága: a hosszában homorúan ívelt, átmetszetében domború talpalló. Kísérleti régészeti tapasztalatok alapján az ilyen talpallóval ellátott kengyelt úgy használhatták, hogy a lovas csak a lábujjait helyezte a kengyelbe. 

A magyar lovas sírokból általában a kantár semmilyen alkotórésze nem kerül elő, egykori jelenlétére rendszerint csak a vaszabla utal. Ennek megfelelően az általánosságban használt kantárok minden bizonnyal olyan fém al­katrész és csat nélküli, bőrszíjból csomózott kantárok lehettek, mint amilyeneket ma is használnak a sztyeppei pásztorok. Egyes kivételesen gazdag sírleletekben előkerültek a kantárt díszítő, aranyozott ezüstveretek is. Ezek egy másfajta, varrással összeillesztett, finomabb bőrből készült kantárt ékesíthettek. 

A lovas sírokban a kengyelek mellett rendszerint ott találjuk a zablákat is, lévén ezek is időtálló vasból készültek, így nagy számban és gyakran jó állapotban maradtak meg. A 10. századi magyar leletanyagban a zablák igen nagy formai változatosságát találjuk. Használtak kéttagú csuklós szájvassal ellátott kétkarikás és négykarikás zablákat, valamint – főleg a rangosabbak – pálcás oldaltagú zablákat. De akadnak egytagú szájvasú és dudoros, tarajos, sőt láncos szájvasú zablák is. Mégis túlnyomórészt az egyszerű, kétkarikás, csuklós szájvasú ún. csikózablák jellemzőek. A 10. századi magyar zablák legnagyobb része vékony, négyszögletes átmetszetű szájvassal készült, így ezek mai szemmel kifejezetten durva, a ló száját könnyen felsértő eszközök lehettek. Alkalmazásukat képzetlen, csökönyös lovak használata indokolhatta.

A korabeli ábrázolások szerint a lószerszám elmaradhatatlan része volt a nyereghez elölről és hátulról csatlakozó szügyellő és farkerülő szíj is, azonban túlnyomórészt ezek is egyszerű bőrszíjak voltak, fém alkatrészek nélkül, a sírokban ugyanis semmi nyomuk nem maradt. Csakis a leggazdagabbak sírjába helyeztek nemesfém veretekkel díszített lószerszámot. A leg­előkelőbb nők lószerszámát jellegzetes virágmintás, ún. rozettás veretek ékesítették, míg a legrangosabb férfiak lovának kantárjára és szügyellőjére jellemzően levél alakú csörgős vereteket erősítettek. Feltételezhető, hogy a korabeli ábrázolásokon látottakhoz hasonlóan a lószerszámot színes szőrbojtokkal, törökül boncsokokkal is díszítették. Más nomád népekhez hasonlóan lovaik sörényét bizonyára nyírták, farkát befonták vagy felkötötték.

A lószerszámdíszek a veretes övhöz vagy tarsolylemezhez hasonlóan rangjelző szereppel bírhattak, így a drága, veretes szerszámmal felszerelt, értékes, nemes ló komoly státuszszimbólumnak számíthatott. 

A honfoglaló magyarok sarkantyút nem használtak, lovukat lovaglóostorral hajtották előre. A rövid fanyelű, rövid csapószíjú ostor a sztyeppei pásztorok elmaradhatatlan eszköze, és bár szerves anyagból lévén a 10. századi magyar sírokban nem őrződött meg, néhány ritka esetben előkerültek olyan csontból faragott, madárfejet formázó botvégek, melyek sztyeppei párhuzamok alapján akár a lovaglóostor végét is ékesíthették. Érdekes, hogy a lovaglóostor használatát a kalandozó hadjáratokról szóló korabeli írott források is alátámasztják: 954-ben Lobbes kolostorának és 955-ben Augsburg várának ostrománál is „korbáccsal” kellett a magyar vezé­reknek rendet tenniük.