Ingyenesen olvasható
A Magyar Távirati Iroda (MTI) az alábbi rövid jelentést adta ki 1941. április 3-án reggel: „Széki gróf Teleki Pál m. kir. titkos tanácsos, m. kir. miniszterelnök ma éjjel tragikus hirtelenséggel elhunyt.” Délután 16 óra 5 perckor a miniszterelnökség sajtóosztálya és az MTI egy újabb jelentést adott ki, amelynek az első mondata így szólt: „Gróf Teleki Pál már évek óta, de különösen amióta a politikai életbe ismét bekapcsolódott, és mint kormányelnök országos nagy feladatokat vállalt, súlyos tépelődések, lelki vívódások és önmagával folytatott harcok között élt”
Még mindig élnek olyan összeesküvés elméletek, melyek szerint Teleki Pál gróf nem önkezével vetett véget az életének, hanem valójában meggyilkolták. Pedig, ha megvizsgáljuk Teleki milyen komoly – többek között – lelki bajokkal küzdött korábban, illetve elolvassuk a nemrégiben előkerült „másik” búcsúlevelét, akkor kétség sem férhet az öngyilkosság felől.
Milyen betegséggel küzdött a gróf? Milyen „másik” búcsúlevele került elő nemrégiben? Mi lehetett pontosan az a tragikus pont, amikor úgy dönthetett, hogy nincs más megoldás?
Teleki betegsége
Ablonczy Balázs történész részletesen foglalkozott Teleki Pál életútjával, illetve betegségeivel: kutatásai szerint a grófnak olyan tünetei voltak, főleg az utolsó éveiben, amelyek neuraszténiára utaltak. (Az idegrendszer működésében fellépő zavar, amelynek főbb jellemző tünetei az álmatlanság vagy nyugtalan alvás, a fáradékonyság és az ingerlékenység.) Depressziójának egyik gyökere feltehetően a súlyos vesebaja lehetett, amely miatt vagy húsz éven át abban a hitben élt, hogy kevés ideje van hátra. Lehet azt is tudni, hogy a gróf a húszas-harmincas években kétszer is kapott idegösszeomlást, illetve legalább egyszer öngyilkosságot kísérelt meg. Mindez azt bizonyítja, hogy az 1941. április 3-án történtek nem voltak előzmény nélküliek. Emellett érdemes azt is megemlíteni, hogy felesége halálos betegségben szenvedett, illetve a szintén beteg, illetve idős édesanyjának – akit tudvalevően nagyon szeretett – sem lehetett már sok hátra.
Forrás: Rubicon Archívum
Mindezeken felül akkor – a II. világháború idején – kellett egy országot vezetnie miniszterelnökként, amely időszak egy egészséges ember idegrendszerét is megviselte volna. Alig két nappal a halála előtt az alábbi gondolatokat fejtette ki Dessewffy Gyula újságírónak – amely egyben jól mutatja politikai éleslátását is: „Rossz úton vagyunk. Másodszor is tévúton járunk. A németek elvesztik a háborút, utána teljes összeomlásuk következik. És akkor orosz megszállás alá kerülünk [...]” A gróf a rendkívül nehéz és egyben megoldhatatlan külpolitikai helyzet mellett a saját magyarországi belpolitikai tevékenységét is komoly kritikával illette. Ezek a stresszfaktorok, kiegészülve más tényezőkkel, mint például a magas életkor, a dohányzás és az állandó önvád együttesen vezethettek a tragikus véghez.
Revízió és külpolitikai zsákutca
Teleki az első miniszterelnöksége (1920. július 19. – 1921. április 14.) után közel tizennyolc évvel később, 1939. február 16-án lett újra kormányfő. Nem a hatalomvágy miatt tért újra vissza, hanem azért, mert Horthy Miklós benne láthatta azt a személyt, aki képes úgy véghez vinni a területi revíziókat, hogy közben megakadályozza az ország túlzott jobbratolódását, illetve képes olyan külpolitikát folytatni, amely Magyarországot kellő távolságban tartja a náci Németországtól. A kormányzónak és a magyar politikai elitnek a fő célja az volt – a területi revíziók elérése mellett – hogy az ország távol tartsa magát a háborútól, illetve, biztos, ami biztos, megőrizze a magyar hadsereg erejét.
Teleki miniszterelnöksége alatt került sor Kárpátalja magyar megszállására (1939. március 15) és a második bécsi döntésre (1940. augusztus 30). A magyar társadalom örömünnepként élte meg a területi revíziókat, a bevonuló katonákat sok helyen magyar népviseletbe öltözött tömeg fogadta. Teleki tisztában volt vele azonban, hogy annak még meg lesz az ára, hogy a határok átrajzolása elsősorban a náci Németországnak és a fasiszta Olaszországnak volt köszönthető. A gróf a tengelyhatalmak fokozódó nyomását úgy kívánta ellensúlyozni, hogy közben korrekt diplomáciai kapcsolatot kívánt fenntartani az angolszász hatalmakkal. Amellett például, hogy 1940 nyarán ebből a célból küldte az Egyesült Államokba Eckhardt Tibor kisgazda politikust, némivel korábban Barcza György diplomatán keresztül arról tájékoztatta a londoni vezetést, hogy bár Magyarországnak a geopolitikai helyzete miatt szükséges jó viszonyt ápolnia Németországgal, azonban hazánk nem adja fel a függetlenségét, illetve nem fog ellenséges lépéseket tenni Nagy-Britannia irányába.
Teleki külpolitikai törekvései kiolvashatók a londoni és washingtoni követek számára küldött tájékoztatójából is:
„A magyar kormánynak fő feladata ebben az európai háborúban az, hogy Magyarország katonai, anyagi és népi erejét a háború végéig konzerválja. Mindenáron távol kell maradni a konfliktusban való részvételtől. […] Nagyon könnyen megtörténhetik, különösen Németország esetleges veresége esetén […], hogy a háború végén akár egész Európában, akár Európának ebben a keleti részében kaotikus állapotok állanak be, amelyek legnagyobb veszéllyel azon államokra fognak járni, amelyek védtelenek, amelyek anyagi eszközeiket és hadseregüket a konfliktus befejeződése előtt feláldozták.”
Eljött azonban hamarosan az a pont, amikor már nem lehetett fenntartani a Teleki-féle külpolitikát.
A jugoszláv válság
Annak a politikának a részeként, hogy Magyarország némileg enyhítsen az erőteljes német politikai befolyáson, illetve ne zárja be az összes nyugatra (is) néző kaput, 1940 decemberében a magyar kormány egyezményt kötött Jugoszláviával, mely szerint „A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örökös barátság fog fennállni.” Teleki jól számolt, ugyanis Londonból pozitívan reagáltak a megegyezés hírére. Rövidesen azonban hatalmas problémával szembesült a magyar külpolitika: az 1941. márciusi németellenes belgrádi politikai fordulat után Németország kész volt katonai erőt is bevetni Jugoszlávia ellen, Hitler pedig követelte Magyarország teljes részvételét déli szomszédjának a lerohanásában. Teleki nagyon nehéz dilemma elé került: ha enged a német követeléseknek, bár „visszatérhet” a Délvidék, ezzel együtt azonban visszafordíthatatlanul megromolhat a diplomáciai viszony Nagy-Britanniával, sőt, akár háborúba is keveredhet vele.
Az igazsághoz hozzátartozik – „örökbarátsági szerződés” ide vagy oda –, azt Teleki megelégedéssel fogadta, hogy Magyarország területeket szerezhet, és leginkább azzal volt baja, hogy pontosan milyen módon is menjen végbe úgy a revízió, hogy Budapest ne veszítse el London még megmaradt jóindulatát. 1941. április 1-jén a magyar kormánytagok – azaz Teleki is – az alábbi feltételeket szabták: a magyar katonaság egyrészt addig nem lépi át a határt, míg fel nem bomlik Jugoszlávia, ezután pedig nem lépi túl az „ezeréves történelmi” határt, illetve az is megfogalmazódott, hogy nem kerülhet a honvédség német alárendeltségbe. Április 2-án Horthy azonban arról tájékoztatta Telekit, telefonon keresztül, hogy nem fogja teljes mértékben betartani az előbb említett feltételrendszert. A miniszterelnök végzetes döntése feltételezhetően ezután születhetett meg.
A gróf búcsúlevelei
Teleki Pál a Sándor-palotában lévő saját miniszterelnöki lakosztályában fordította maga ellen a Browning típusú pisztolyát, valószínűleg hajnali kettő, fél három környékén. Érdemes felidézni szóról szóra a magyar történelem talán egyik legdrámaibb történelmi forrását, Teleki búcsúlevelét, amelyet Horthy Miklósnak címzett:
„Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.
Teleki Pál
1941. ápr. 3.”
Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár
A levél tartalmával kapcsolatban: az „örökbéke szerződésről” már volt szó, de a „mondvacsinált atrocitások”-ról még nem. A magyar sajtó többször írt a jugoszláviai kisebbségek elleni atrocitásokról, részint abból a célból, hogy felkészítsék a közvéleményt az elkövetkező háborús időkre. Teleki levelében arra mutatott rá, hogy ezek a híresztelések egyszerűen nem voltak igazak, és így háborús okként sem használhatók fel. Talán kevésbé köztudott, de a fenti levél mellé egy másik levél is került, amelyen az szerepel – szintén Horthy Miklósnak címezve –, hogy a „kísérlet” sikertelensége esetén lemond tisztségéről.
Az talán még kevésbé ismert, hogy 2019 tavaszán előkerült egy újabb búcsúlevél, amelyet Teleki Incze Péternek, a személyi titkárának címzett. Ebben – a fentinél hosszabb terjedelmű levélben – azzal indokolta tettét, hogy „Ha valaki kíváncsi, h. mindez miért, megmondhatja, h. nagyon és mind jobban utáltam az embereket”. Emellett Teleki a temetéséről rendelkezett: kérte, hogy az a lehető legpuritánabb legyen, a papon és a személyi titkárán kívül más ne legyen ott, még a családtagjai sem, továbbá a szertartás időpontját se közöljék a nyilvánossággal.
Forrás: Budapest Főváros Levéltára
Ezt a levelet azért is érdemes kiemelni, mert elég nehéz elképzelni, (hogyha igazat adunk azoknak, akik szerint Teleki nem önkezével vetett véget az életének, hanem valójában meggyilkolták), hogy az elkövetőnek volt arra ideje, hogy egynél több búcsúlevelet is lediktáljon áldozatának. További fontos adalék, hogy a holttest azonosításában részt vevő Leviczky Károly rendőrorvos is öngyilkosságot állapított meg. Az orvosszakértői vizsgálat az alábbi módon fogalmazott:
„A holttestet megvizsgálván kitűnt, hogy jobboldalt a nyakon, a jobbkéz mutatóujjával érintkezésben egy nagy típusú browning revolver fekszik. Az ágy párnája tele van véralvadékkal, mely kétoldalt lecsurgott. Jobboldalt a halánték tájékon a hajas fejbőr szélén találtuk a behatolási nyílást, amelyet megpörkölt és összecsapzódott haj körít... Az öngyilkosság ténye minden kétséget kizárólag megállapítást nyert.”
Fontos megemlíteni, hogy Leviczky Károly a háború utáni nyilatkozataiban is kitartott az öngyilkosság ténye mellett.
Egy ellentmondásos személy halála
Teleki Pál rendkívül ellentmondásos személyiség. Léteznek abszolút kiemelendő momentumok életéből (például miután Németország megtámadta Lengyelországot, Teleki engedélyezte a lengyel menekültek befogadását), illetve olyan események, amelyek a magyar történelem szégyenfoltjai közé tartoznak (miniszterelnöksége idején született számos, a magyarországi zsidóság jogait súlyosan korlátozó törvény). Nemcsak Teleki Pál személye, hanem maga a korszak is rendkívül ellentmondásos, amelyet jól érzékeltet az alábbi visszaemlékezés: Huzsvár József, néhai nagybecskereki (Délvidék, ma Szerbia) megyéspüspök 2012-ben azt nyilatkozta, hogy 1941-ben Teleki öngyilkosságának a híre megdöbbentette az egész családját, a nagyapjának „rossz előérzete” volt, ezzel együtt azonban a falu közhangulatát örömmámor jellemezte, mivel „visszatérhetnek” Magyarországhoz.
Az öngyilkosság megtörténte óta élnek olyan nézetek, miszerint a miniszterelnököt valójában meggyilkolták, például arra alapozva, hogy egyesek láttak németeket bemenni a Sándor-palotába a tragikus éjszakán. Fontos megjegyezni azonban, hogy sehonnan nem került elő semmiféle bizonyíték az elmúlt évtizedekben, amely gyilkosságra utalna. A Telekihez közel állók (akár a családtagjai, akár a politikustársai) soha nem vonták kétségbe az öngyilkosság tényét, akik pedig igen, azok nem is ismerték igazán a volt miniszterelnököt, illetve jobbára másodkézből származó információkkal dolgoztak. A korábban idézett búcsúlevelek, illetve Teleki egészségügyi kórképe is az öngyilkosság tényét erősítik meg.
Milyen ember volt Teleki Pál? Kik voltak a barátai? Mi köze volt a magyarországi cserkészmozgalomhoz?
Fedezze fel a válaszokat Ablonczy Balázs Teleki Pál – jellem és viszonyok című cikkéből!
