Talleyrand halála

Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord-t, aki 1754 és 1838 között élt, egyesek minden politikai rendszert kiszolgáló, elvtelen köpönyegforgatónak tekintik, mások inkább nagy formátumú, önállóan gondolkozó, tehetséges államférfinak. Ősei ugyan csak a XIV. században kerültek be a francia nemesség soraiba, ő azonban őszintén meg volt győződve róla, hogy az egyik legrégebbi és tekintélyesebb nemesi család, a Périgord grófi dinasztia egyenes ági leszármazottja. Dongalábbal született, e rendellenesség apai ágon öröklődött a családjában. Egész életében egy speciális cipőt kellett viselnie elsorvadt jobb lábán, melyet fémrúddal és szíjjal rögzített a lábszárához. 

Alapos tanulmányainak valamint nagybátyjának, Reims érsekének köszönhetően gyorsan haladt előre az egyházi ranglétrán. A francia forradalom kirobbanása idején Autun püspökeként az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagja volt. Olyan értékekért szállt síkra, amelyek máig megőrizték vonzerejüket. Vezető szerepet vállalt a rendi különbségek felszámolásában, a kiváltságok eltörlésében, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának megfogalmazásában, az egyházi reformok elfogadtatásában, a zsidók egyenjogúsításában és a vallásszabadság biztosításában. Ő javasolta az egyház birtokainak állami kisajátítását. Megindította a mértékrendszerek egységesítésének folyamatát, előkészítette a július 14-i nemzeti ünnepet, megpróbálta képviselőtársait lebeszélni az inflációt előidéző intézkedésekről, magára vállalta az új főpapok beiktatását, részt vett az 1791-es alkotmány összeállításában, és nagyszabású közoktatási tervezetet dolgozott ki. Képviselőtársai kilenc bizottság tagjává választották meg, s a gyűlés leggyakrabban felszólaló képviselői közé tartozott. Két diplomáciai küldetés során próbálta biztosítani hazája számára a brit kormány szövetségét vagy legalább semlegességét. Egyáltalán nem túlzás őt a francia forradalom „alapító atyái” közé sorolni.

Mint oly sok mérsékelt politikust, őt is két oldalról támadták. A papság egy része árulónak tekintette, s a pápa kiátkozta. Arisztokrata származása és az udvarral fenntartott kapcsolatai miatt pedig a királyság 1792-es bukása után menekülnie kellett hazájából. Angliába, majd az Egyesült Államokba emigrált, s csak 1796-ban térhetett haza. A mérsékelt köztársaság kormányának, a Direktóriumnak a külügyminisztere lett. Támogatta Bonaparte Napóleon egyiptomi hadjáratának tervét. A baloldal 1799-ben lemondatta őt, ezért vezető szerepet játszott Bonaparte úgynevezett brumaire-i államcsínyében (1799. nov. 9—10.), amellyel a tábornok megszerezte a hatalmat. Bonaparte konzulátusa idején visszakapta miniszteri rangját. Abban a reményben, hogy a monarchikus Franciaország könnyebben békét köthet a többi európai monarchiával, elfogadta a császárság bevezetését is (1804). Napóleon főkamarássá (1804), Benevento hercegévé (1806) és alnagyválasztóvá (1807) nevezte ki.

Külpolitikai nézeteit tekintve egész életében rendkívül következetesnek bizonyult. Már 1792 novemberében arra intette a francia kormányt, hogy mérsékelje a forradalom hódításait. Mind a Direktórium, mind a konzulátus, mind a császárság külügyminisztereként nagylelkű békekötéseket készített elő, amelyekkel lezárhatják a hódítások korszakát. Mivel Napóleon azonban hallani sem akart ilyesmiről, Talleyrand 1807-ben, Napóleon hatalmának csúcspontján lemondott a külügyminiszteri rangról. Mivel következetes politikusként továbbra is egész Európa (és a francia társadalom) elsődleges érdekének tekintette az 1792 óta tartó háborúk mielőbbi lezárását, felvette a kapcsolatot Napóleon ellenfeleivel. 

Amikor a szövetségesek 1814-ben bevonultak Párizsba, I. Sándor cár (1801-1825) Talleyrand házában szállt meg, s az ő tárgyalásaik során körvonalazódott a restauráció politikai rendszere. Franciaországban fennmaradnak a forradalom vívmányai, a szenátus egy ideiglenes kormány élére állította Talleyrand-t, a trónt elfoglaló XVIII. Lajos pedig külügyminiszterré nevezte ki. A bécsi kongresszuson (1814—15) igen ügyesen manőverezett a francia érdekek képviseletében és régi célja, az európai egyensúly megőrzése érdekében. Napóleon 1815-ös visszatérése után pedig arról győzte meg XVIII. Lajost, hogy ebben a helyzetben se mondjon le a liberális, képviseleti rendszer támogatásáról. 

Talleyrand újra külügyminiszter és kormányfő lett, de az 1815-ös választáson a szélsőséges királypárt győzött, s le kellett mondania. Tizenöt évet töltött távol a hatalomtól, s párizsi háza a politikai és társasági élet egyik központjává vált. Az 1820-as években a liberális ellenzéket támogatta. Az 1830-as forradalom kitörése után ő küldte titkárát a későbbi Lajos Fülöp családjához azzal a javaslattal, hogy jöjjön Párizsba, s álljon a mozgalom élére. Lajos Fülöp Talleyrand-t nevezte ki londoni nagykövetének (1830—34). Ő pedig új hivatalában is hű maradt régi elveihez: a brit-francia szövetség megszilárdításáért, az európai béke és hatalmi egyensúly fenntartásáért tevékenykedett. Őszintén elmondhatta magáról, hogy csak akkor hagyott cserben egy-egy politikai rendszert, amikor egész Franciaország egyetértett vele.

Miért nevezték Talleyrand-t a francia forradalom egyik „alapító atyjának”? Mivel vádolták? És mihez volt hű egész életében?

Fedezze fel a válaszokat a szerző Ki volt Talleyrand? tanulmányában itt: https://rubicon.hu/cikkek/ki-volt-talleyrand