Ingyenesen olvasható
Döbling egy teljes korszakot jelöl Széchenyi István gróf életében, tizenkét hosszú évet, amikor is a gróf végső lakhelyévé vált a dr. Gustav Goergen által igazgatott szanatórium. Ez az időszak azonban nem maradt „nyomtalan”, mivel az 1850-es évek második felében a gróf újra képes volt magas színvonalú értelmiségi munkára. Miért kellett 1848 szeptemberében a döblingi „tébolydába” szállítani a grófot? Mi volt a betegsége? Hogyan volt képes a „bolond” Széchenyi arra, hogy tollat ragadva küzdjön az osztrák önkényuralom ellen? Avagy, ha az 1848. szeptember elején történt összeomlása után felgyógyult, akkor immáron csak politikai búvóhelyként használta a döblingi intézetet?
Útban Döbling felé
Az bizonyos, hogy Széchenyi állapota 1848 nyarán kezdett el drámaian romlani, a naplóbejegyzéseiből kiolvasható, hogy valódi lelki és fizikai fájdalomként élte meg a politikai válságidőszakot. 1848 nyarának végére ugyanis már egyértelművé válhatott, hogy minden engedményt, amit a bécsi udvar tett 1848 tavaszán, azt katonai erővel is kész visszavenni.
Forrás: Rubicon Archívum
„Augusztus 29. – Semmi alvás csak félelem! Átkozott éjszakát éltem át. Belsőmben egy szüntelen hang: »Mind azon borzalomnak, ami történt és annak a véróceánnak, ami ömleni fog, te vagy a fő oka.« Átkozottnak érzem magam. Vigasztalást, egyetlen fénypontot se tudok találni. Mint az őrült rohanok fel s alá és ütöm a fejemet.” Naplójában többször előkerül az öngyilkosság gondolata: „Szeptember 3. – Kétségbeesve! Éjjeli konferencia. Kossuth beteg. Negyvennyolc órán belül minden tűzben, lángban áll! és senki sem akarja elhinni nekem. Irtózatos hangulatban vagyok. – Pisztoly… és mégsem. Egyáltalában nem alszom… Öt percig sem tudok egy széken ülni. Rettenetes lelkifurdalások. Karolin etc. etc. Érzem átkozott vagyok! Isten irgalmazz nekem.” Szeptember 4-én írt naplóbejegyzésében pedig olvashatjuk, hogy: „Agyon akarom lőni magamat.”
Széchenyi szeptember 5-én hagyta el Pestet, először csak Nagycenkre kívánt visszavonulni, azonban dr. Almási Balogh Pál, a gróf orvosa úgy döntött, hogy immáron nem maradhat ápolói felügyelet nélkül, s mielőbb elmegyógyintézetbe kell vinni. Széchenyi állapotának súlyosságára jó példa, hogy útközben kétszer is megkísérelte az öngyilkosságot: Esztergomnál pisztollyal próbálkozott, később a Dunába vetve próbált végezni önmagával. Georgen doktor így emlékezett arra a pillanatra, amikor a gróf megérkezett hozzá: „a keze-lába megvolt kötve, és úgy kiabált és tombolt, hogy az ágyhoz kellett szíjazni.” A döblingi intézet végül a gróf végső otthona lett, amelyet 1850-ben még két alkalommal elhagyott – ekkor a családját látogatta meg Bécsben – azonban később mindössze kétszer lépett ki az épületből és ment a szanatórium kertjébe.
Állapotának javulása
Széchenyi amint elhagyta Pestet 1848. szeptember 5-én, el is indult ellene rosszakarói részéről az a rágalom, miszerint a gróf csak ürügyként használja az elmebajt, hogy ezzel az indokkal elmenekülhessen az országból, és nehogy kénytelen legyen részt vennie a császáriak elleni harcban. Dr. Almási Balogh Pál a Pesti Hírlapban cáfolta meg ezeket a rágalmakat, bizonygatva, hogy a gróf visszavonulása mögött valóban a betegsége áll. A „legnagyobb magyar” állapota csak 1852-től kezdett el valamelyest javulni. Falk Miksa, aki korának egyik legtekintélyesebb publicistája volt, úgy gondolta, hogy a gróf állapotának javulása szorosan köthető Lonovics Józsefhez, az egyik látogatójához. Lonovics, aki 1834-től csanádi püspök volt, 1848-ban pedig V. Ferdinánd nevezte ki egri érsekké, (azonban a szabadságharc bonyodalmai miatt tisztségét nem tölthette be, sőt, rövidebb időre le is tartóztatták) 1852 tájékán érkezhetett Bécsbe. Falk nem állít kevesebbet, mint hogy Lonovics érkezésével kezdődik Széchenyi állapotának a javulása. Mint írta: „a derék férfi és jeles hazafi megtanítaná a szerencsétlen grófot arra, mit ez régóta nem ismert, s mi szellemi, úgy mint testi üdülésre elkerülhetetlen szükség volt, megtanítaná – remélni. S a reménnyel visszatért az élet öröme, a külvilág dolgai iránti részvét s az önlényének szűk határain túl terjeszkedő jókedv.”
Forrás: Wikimedia Commons
1857 nyarán Deák Ferenc látogatta meg a Döblingben tartózkodó grófot, az ő beszámolója akár alá is támaszthatná azt a feltételezést, miszerint a gróf nem is volt beteg: „Bécsből meglátogattam Széchenyit Döblingben. Öregült ugyan, de nem többet mint bárhól is annyi idő óta öregült volna. Valamivel kövérebb, de fejérebb és fogait elvesztette, de 65 éves embernél ez sem rendkívüli. Ami lelkiállapotját illeti abban úgy látom, semmi nyoma a betegségnek. Esze járása éppen olyan, mint előbb volt, előadása éppen olyan érdekes.” Azonban, ha a Széchenyivel kapcsolatba kerülő orvosok feljegyzéseit, illetve az újabb kutatási eredményeket nézzük, akkor egyértelművé válik a gróf nem éppen egészséges állapota.
A gróf betegségének diagnózisa
Dr. Phillip Goldberg, a döblingi elmegyógyintézet másodorvosa, aki 1859 és 1860 között a gróf kezelőorvosa volt, részletes följegyzéseket készített páciense állapotáról. Ahogy írta, a gróf összeomlása után tíz évvel is: „Éjszakánként gyakorta kínozták félelemérzések és szorongások a szíve táján, ilyenkor a pulzusa még reggel is internáló volt, azaz kihagyott néha minden kilencedik, néha minden tizedik szívverése.” A feljegyzésben olvashatunk a gróf bőbeszédűségi hajlamáról, illetve a felolvasási mániájáról is. Dr. Rudolf Gussmann bécsi orvos feljegyzése szerint a gróf néha kicsapongó jó kedvvel rendelkezett, amikor is bolondosan viselkedett, parodizált, azonban ez az állapota gyakran és hirtelen csapódott át depresszióba. Alvási problémákkal is küszködött, és ezért reggelig járkált fel és alá. Az egyik kedvenc időtöltése a sakkozás volt. Talán azért volt szüksége a grófnak a különböző elfoglaltságokra, szórakozási módokra (pl.: olvasás, írás, levelezés, sakk), hogy ily módon jelenben éljen, mivel ahogy Gussman fogalmazott: „neki nem lehetett a múltra, sem a jövőre gondolnia, és tudta, hogy minden pillanatot foglalatosságban kell töltenie, hogy a kétségbeesés démonának hatalmába ne jusson.”
A Széchenyi betegségével foglalkozók körében nem kérdés, hogy a gróf beteg volt, azonban pontos és egyben teljesen bizonyos diagnózist még nem állapítottak meg. Az 1848 nyarán-őszén bekövetkezett összeomlása vélhetően nem a semmiből jött, hiszen már a „reformkor Széchenyije” is depressziós problémákkal küzdött, például komoly hangulatingadozásokat lehetett felfedezni viselkedésében. Gazda István tudománytörténész elmélete szerint Széchenyi betegségének hátterében az 1830-ban elszenvedett maláriája állhat, amelyet nem sikerült megfelelően kikezelni, így az újból felerősödhetett. Gazda szavaival: „Széchenyi súlyos pszichés zavarai nem egy elmebetegséghez vezető út állomásai, sokkal inkább egy maláriás fertőzés egyre erősödő tünetei voltak.” Környey István ideggyógyász tanulmánya alapján a döblingi Széchenyi lelkiállapotát a cikloid pszichózis elnevezésű elmebetegséggel azonosíthatjuk, amelynek tünetei az extatikus (önkívületi) boldogság, súlyos szorongás, konfúzió és a nyugtalanság, amelyekhez továbbá akár téveszmék és hallucinációk is társulhatnak. A lényeges kiemelendő elem azonban, hogy a gróf betegsége – bármi is volt az pontosan – nem érintette a logikáját és a memóriáját. Környey megfogalmazásában: „kóros psychés sajátosságai Széchenyi hatalmas értelmi képességét nem korlátozták.”
Forrás: Fotóművészet / 2008/1 LI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM
Tevékenysége Döblingben
A döblingi 12 év első fele eseményekben szegény, alig-alig szivárgott ki valami a külvilágba, csak nagyon lassan kezdett javulni a gróf állapota. Nem tudunk olyan levélről, amelyet Széchenyi 1851 és 1856 között írt volna, nem is vezetett naplót. 1856 felé tett újra kísérletet arra, hogy fogalmazványt vessen papírra, ekkora már kezdte visszanyerni a szellemi frissességét, alkotó energiáit, újra elkezdett érdeklődni Magyarország sorsa iránt, lapokat olvasgatott és látogatókat is fogadott. Kecskeméthy Aurél, aki egyébként cenzorként dolgozott a kormány szolgálatában, Széchenyi halála után publikált könyvében így írt: „Ő tudta a döblingi magányában mindazon nagy és apró dolgokat, melyek a hazában vagy Bécsben, a magas és magasabb búrokban és szalonokban mondattak és téttetek, hol ő tíz éve nem fordult meg. A külföldi sajtó nevezetesebb termékeivel folyvást megismerkedett. Politikai röpírat különösen sohasem kerülte ki figyelmét, és mint később tapasztalám, gyakran előbb volt kezei közt mintsem az én cenzori nagyhatalmasságom megszerezhette volna.”
Falk Miksa így emlékezett erre az időszakra:
„Nemcsak minden Magyarországon megjelenő lapra előfizetett Széchenyi, nemcsak minden itt megjelent könyvet megvétetett, hanem az egész európai irodalom minden kiválóbb termékét is – még az Ausztriában akkor „tiltott” könyveket is, éspedig ezeket különösen – meg tudta magának szerezni. Nemcsak hogy elolvasta mindezt, hanem bámulatos emlékezőtehetsége meg is őrzött minden fontosabbat, s még talán soha oly ember, ki szobája küszöbét nem hagyta el, nem állt annyira közepette a világrész szellemi életének, mint Széchenyi István gróf döblingi tartózkodása idejében. Szelleme éles ésszel dolgozta föl aztán az olvasottat és hallottat, s a közelről és távolról jövő látogatók el valának bájolva, midőn ott, ahol csak egy öreg, beteges embert véltek találni, valóban ismét a „legnagyobb magyart”, a magyarországi reform alkotóját látták maguk előtt.”
Széchenyi döblingi munkásságát annak fényében érdemes értékelni, hogyha figyelembe vesszük, milyen állapotban is volt a gróf, amikor az intézetbe került. A gróf képes volt arra – Kosáry Domokos történész megfogalmazásában – hogy: „tört szárnnyal, félig bénultan is” megtalálja a politikai cselekvés eszközét. A „legnagyobb magyar” politikai pályája nem ért véget 1848 őszén, Döblingben tollat ragadva küzdött az osztrák önkényuralom ellen. Külön tanulmányt jelentene annak bemutatása, milyen műveket is írt életének utolsó szakaszában, azt azonban mindenképpen érdemes leszögezni a Döblingben írt munkái kapcsán, hogy Széchenyi képes volt újra olyan magas szintű írói tevékenységre, mint amilyenre az 1848 őszén bekövetkezett összeomlása előtt volt képes. A magas színvonalú munkák is azt bizonyítják, hogy Széchenyi esetében nem egy köznyelvben használt „bolondról” beszélünk, illetve, hogy a betegsége, bármi is volt az a pontos diagnózist illetően, nem akadályozta a grófot a kiemelkedő alkotómunkában.
Kik látogatták meg még Széchenyit Döblingben? Melyik volt a legjelentősebb műve, amelyet a „tébolydában” írt? Végül hogyan halt meg a „legnagyobb magyar”?
Fedezze fel a válaszokat Gergely András Döblingben című cikkében!
