Őstörténeti kacsák

A magyarok korai történetéről meglehetősen kevés írott forrás tájékoztat. A legkorábbi – talán a 9. század végén, 10. század elején keletkezett – muszlim földrajzi munkák statikus pillanatképeket rögzítenek: számtalan érdekességet feljegyeznek a társadalmi berendezkedésről, a szokásokról vagy a viseletről, történelmi eseményekről azonban ritkán szólnak. Valamivel későbbiek a bizánci források, melyek közül elsősorban Bíborbanszületett Konstantin császár munkája emelendő ki a 10. század közepéről, aki kifejezetten sokat ír a magyarok vándorlásáról, de az etelközi szállások előtti időszakra vonatkozó megállapításai homályosak és nehezen értelmezhetőek, idő- és térbeli elhelyezésük számos kérdést vet fel. Végezetül meg kell említeni a magyar hagyományokat is, amelyek középkori krónikáinkban csapódnak le. Ezekben szintén a keletről való megérkezésről olvashatunk, az útirány és a történelmi idő azonban ez esetben sem hámozható ki egyértelműen. Röviden fogalmazva: a 9. század középső harmadánál – Etelköznél – messzebb nemigen látunk visszafelé az írott források alapján, a korábbi időszakra vonatkozó utalások értelmezése esetleges. Ebben a helyzetben minden aprócska forrástöredéknek, odavetett megjegyzésnek fontos szerepe lehet, újabb források megtalálása s a kutatásba való beemelése viszont enyhítheti valamelyest a kínzó forráshiányt. Nem csoda, hogy nagy igény volna rájuk.

A Táríh-i Üngürüsz

Az 1970-es évek végén Grandpierre K. Endre hívta fel a figyelmet egy Magyarország történetét tárgyaló, török nyelvű krónikára, amelyről azt sejtette, hogy az elveszett őskrónika – Anonymus és/vagy Kézai Simon előképe – furcsa módon fennmaradt változata volna. A munka szerzője, Mahmúd terdzsümán (tolmács) ugyanis azt állította, hogy az 1543-ban török kézre került Székesfehérvár romjai között akadt rá egy latin nyelvű krónikára, amelyet azután törökre fordított. Az egyelőre ismeretlen tartalmú mű kutatói körökben is némi izgalmat okozott, jóllehet a munka korántsem volt ismeretlen. A kéziratot Vámbéry Ármin hozta Isztambulból, és ajándékozta az Akadémiának levelező taggá választása alkalmából, s az Akadémia hivatalos folyóirata, az Akadémiai Értesítő röviden ismertette is – rengeteg hibával (1860). 

Egy évvel később Budenz József bő ötvenoldalas (!) tanulmányt szentelt a szövegnek, tartalmát részletesen ismertette, két hosszabb részt pedig fordításban is közölt. Minthogy a szöveg a mohácsi csatáig meséli az eseményeket, úgy gondolta, a mű forrása egy kései magyar krónika lehetett, s megállapította, hogy más ismert forrásoktól érdemben különböző információt nemigen tartalmaz. Ezzel a Táríh-i Üngürüsz száz évre ki is került a tudomány látómezejéből. 

Az 1960-as évek elején Hazai György kezdett újra foglalkozni vele, számos részletkérdést megvilágított, 1996-ban a magyar fordítást, 2009-ben pedig a facsimilét és a török átírást is közzétette. Időközben szerencsétlen vitába bonyolódott a Prágában tanító jeles magyar turkológussal, Blaskovics Józseffel, akihez a mű első teljes fordítása (1982) köthető. Kettejük „össze­csapása” melegágya lett a kézirat körül kialakuló legendáriumnak s annak az elképzelésnek, hogy a munkát az Akadémia el akarta tüntetni, jóllehet an­nak ismertetése, részleges fordítása éppen az Akadémia hivatalos fórumában jelent meg, s a kézirat mindvégig hozzáférhető volt. 

A Táríh-i Üngürüsz pikantériáját a hosszú hun történet adta. Ha azonban a szövegről lefejtjük a 16. századi oszmán prózaíróstílus szóvirágait, s felfigyelünk a szövegben lappangó ellentmondásokra, gyorsan kiderül, hogy Budenz megállapítása máig is helyt­álló: lényegében nincsenek új információk a műben. Sőt tovább is léphetünk: Rogerius püspök tatárjárásról szerzett siralmas énekének jelenléte Thuróczy János krónikájának nyomtatott kiadását hozza gyanúba. (A török szöveg egyébként sem állítja, hogy a fordítás forrása kézirat lett volna.) És valóban, a Táríh-i Üngürüszben olvasható tényleges információk java egyeztethető a Thuróczy-krónikában megtalálhatóakkal. Másik részük egyszerű tévedés: a fordító jól láthatóan kapkodott, számos helyen egyszerűen nem értette meg a latin szöveget, és teljes képtelenségeket állítva adta vissza azt. 

Mahmúd tolmács egyébként Bécsből származott, állítólag a mohácsi csatában esett fogságba, áttért az iszlámra, majd a szultáni udvarban a főtolmácsi rangig küzdötte fel magát. A fordítás elkészítésében cseppet sem a magyar történelem iránti olthatatlan szeretet vezérelte. Egyfelől minden bizonnyal saját pályáját egyengette: egy efféle fordítás jó ajánlólevél lehetett. Másrészt egészen nyilvánvalóan aktuálpolitikai érdekeket szolgált ki: az 1550-es években a szultáni udvarban két párt küzdött egymással a tekintetben, hogy merre folytatódjanak a hódítások: keletre-e vagy nyugatra. Mahmúd munkája egyértelműen a Bécs elleni támadás szorgalmazásának virágnyelven megfogalmazott érve volt.

Mindez összességében annyit jelent, hogy a Táríh-i Üngürüsz nem a ma­gyar őskrónika alapján keletkezett, újdonságnak tűnő információit pedig elsősorban 16. századi szövegértelmezési és nem őstörténeti kérdésként kell kezelnünk. 

Az „iszfaháni kódex”

Egyik legrégebbi történeti hagyományunk a hun–magyar rokonság, első ismert krónikáinkban is szerepel már. A kérdés nem is a hagyomány léte, hanem annak eredete: „ősi keleti örökség” vagy „középkori értelmiségi múltteremtés”? A vélemények a teljes elutasítástól a teljes elfogadásig széles skálán mozognak, ténylegesen használható források hiányában azonban a kérdés eldönthetetlen, a megoldás pedig valószínűleg nem a szélsőségek irányában keresendő. 

A hunok és a magyarok kapcsolata krónikáinkban eléggé egyértelmű: azonos népnek tartják, amely időközben nevet váltott. Mindez azért érdekes most, mert mai nemzettudatunk nagyon nagy fontosságot tulajdonít a nyelvnek, így egyes elgondolások szerint ha a hun nyelv rokonságban állna a magyarral, akkor a történeti hagyomány is bizonyítást nyerhetne. A dolog egyik – de messze nem az egyetlen – buktatója, hogy a hun nyelvet lényegében nem ismerjük. A közelmúltban azonban meglehetősen izgalmas körülmények között felbukkant egy „hun nyelvemlék”. 

Detre Csaba geológus és filozófus az 1970-es évek derekán az iráni Iszfahánban egy örmény kódexben akadt rá egy hun szójegyzékre. Sajnálatos módon a kéziratot meg sem érinthette, fényképeket nem készíthetett, csupán jegyzetelésre volt módja. Amikor 2005-ben közzétette az anyagot, ez utóbbit sem publikálta, hanem csak „fonetikus átírásban” tette elérhetővé a szavakat, szövegeket. Az érdeklődőben persze sorjáznak a kérdések: milyen jelkészlettel voltak lejegyezve a hun szavak? Örmény írással? Hogyan sikerült megbirkózni az átírással, megismerni például a lejegyzett nyelv hangkészletét? Egyáltalán: mennyire lehetünk biztosak abban, hogy az átírások jók? Min alapul a kézirat datálása? Minderre a publikációkból nem kapunk választ. 

Iszfahán ugyan messze van, mégis akadtak, akik a kézirat nyomába eredtek. Ekkor jött a következő bökkenő: a munka őrzőhelyeként jelzett Szent Kereszt- (Szurb Khacs) kolostornak semmi nyoma. Nem létezik most, és nem létezett a múltban sem. Nincs róla hír, dacára annak, hogy az iszfaháni örmény közösség léte, egyházi intézményeinek története jól dokumentált. A csodálatos kéziratokat rejtő, majd hirtelen nyomtalanul eltűnő kolostor története kísértetiesen emlékeztet Mircea Eliade egyik novellájára: Honigberger doktor járt valahogy így… de az a történet persze csak az írói képzelet műve.

Röviden: az „iszfaháni kódex” állítólagos származási helye nem ismert, a kéziratot Detre Csabán kívül más nem látta, a közzététel tudományos szempontból értékelhetetlen. Amíg e helyzetben nem áll be változás, addig e munkára semmiféle elméletet nem lehet alapozni.

A Derbend-náme

1722-ben Nagy Péter cár elfoglalta Derbend városát – a Vaskaput, más néven a Kapuk kapuját –, amely a Kaszpi-tenger és a Kaukázus között észak felé vezető ősi utat elzárta. A hatalmas erődítményt még a szászánida uralkodók kezdték kiépíteni az 5. század legvégén, amit máig létező építési feliratok igazolnak. A város kulcsszerepet töltött be Irán, majd az iszlám világ védelmében a sztyeppe felől, északi irányból jövő támadásokkal szemben. Komoly szerepet játszott a kazár–arab háborúkban is a 8. század első felében, melyek során stabilan muszlim kézbe került. 

Ezen idők eseményeit írta meg egy bizonytalan kilétű személy Derbend-náme (Derbend története) címmel, s 1722-ben éppen ezt adták át az orosz cárnak ajándékképpen. A mű tudományos karrierje ekkor kezdődött: hamarosan hosszabb-rövidebb ismertetések jelentek meg róla, a 19. század első felében francia, majd német fordítása is napvilágot látott, 1851-ben pedig a derbendi születésű tudós, Mirza Kazembek, az orosz akadémia tagja arab betűs átiratban és angol fordításban, bőséges jegyzetanyaggal megjelentette. A munkának magyar visszhangja is akadt, egyik első turkológusunk, Repiczky János másolatot készített róla és a lefordítását tervezte. 

A hazai érdeklődés oka könnyen érthető: a munkában szerepel Ulu (Nagy) és Kicsi (Kis) Madzsar városa, amelyeket a mű szerint Hoszrau Anúsírván szászánida uralkodó emelt a kazárok ellen, s amelyek a 722. évi harcokban is szerepet játszottak. A két város nevében sokan a kaukázusi magyar jelenlét nyomát vélik felfedezni, ami akár a magyar „őshazára”, akár a Bíborbanszületett Konstantin által említett, „Perzsia vidékére” költöző magyarokra utalhatna. E kérdésekkel itt most nem foglalkozunk, csak azt nézzük meg, hogy a Derbend-náme adata mennyiben használható.

A munkával rengeteg baj van. Több mint 40, török, arab és perzsa nyelvű kézirata ismert, de nem tudjuk, hogy eredetileg melyik nyelven keletkezett. (Ulu és Kicsi Madzsar neve például a török mellett perzsa formákban is szerepel: Madzsar-i Bozorg és Madzsar-i Kucsek). Egészen bizonyos, hogy a szöveget sokszor átdolgozták, amit egyértelmű utólagos betoldások mutatnak. Az egyik átdolgozó-fordító neve ismert, őt Muhammad Abaví Aktasínak hívták, és valószínűleg a 16. század végén vagy a 17. században élt Enderiben, a Kaukázus északkeleti előterének egyik központjában. Ő azonban biztosan nem a szerző. Újabban egy 11. századi alkotóhoz, a derbendi Júszuf al-Lakzíhoz kötik a művet, amely tartalmilag tényleg beleillenék a korszak irodalmi-történeti áramlataiba. 

Kérdés, hogy a Madzsar név a mű kialakulásának melyik rétegéhez tartozik. A jelek szerint mindenképpen a koraihoz, egyrészt azért, mert a változó várfelsorolásokban többnyire helyet kap, másrészt azért, mert tipikus kései magyarázó megjegyzések fűződnek hozzá, ami arra utal, hogy az átdolgozók a települések nevét már meg­világítandónak érezték. Mivel ezek már az Aktasí-féle változatban is jelen vannak, a Madzsar településnevek en­nél mindenképpen jóval korábbiak, s amennyiben megalapozott a 11. századi keletkezés, minden további nélkül valószínűsíthetjük, hogy a név már akkor is a szöveg részét képezte. 

Mire használható e forrás? Ha valóban a 11. században keletkezett, az derül ki belőle, hogy akkortájt tudtak két Madzsar nevű városról, amely a kazár–arab háborúkban szerepet játszott, és talán I. Hoszrau építtette őket. Azt azonban semmi sem bizonyítja, hogy a településeket a 6–8. században is így nevezték, csak az állítható, hogy a Derbend-náme megírásakor ez volt a nevük – de persze ez sem kevés. Nem tudjuk, hogy a városokat eredetileg hogyan különböztették meg: mint láttuk, török és perzsa nyelvű változatok is léteznek. Azt sem tudjuk, hogy ténylegesen a magyarok jelenlétére utal-e a nevük, melyet kaphattak lakosságukról, de akár alapítójukról is. És ha belegondolunk abba, hogy a magyarországi tatár hadjáratok után a Dzsingiszidák között jó pár Madzsar nevű herceg bukkan fel, akkor még az sem biztos, hogy az esetleges Madzsar nevű alapító származását tekintve magyar volt…