Őseink legendái

A ró­lunk szó­ló tör­té­ne­ti tévesz­mék er­de­jé­nek egyik legod­va­sabb fája, en­nek el­le­né­re még ma is él, nem dönt­he­tik ki a tu­do­má­nyos cá­fo­la­tok vi­ha­rai. Esze­rint őseink nyers húst tet­tek a nye­reg alá, s a lo­vag­lás köz­ben így meg­pu­hult húst de­rék har­co­saink, pász­to­raink jó­ízűen elfogyasztották. So­káig nem szúrt sze­met sen­ki­nek, hogy a ló iz­zad­sá­gá­val átita­tott hús iszo­nya­tos bűzt áraszt­ha­tott, meg az sem, hogy a nye­reg alatt cso­mó­ba gyű­rő­dött ál­lí­tó­la­gos táp­lá­lék tör­te vol­na a ló há­tát, ezért az bi­zo­nyo­san le­dob­ta vol­na lo­va­sát. Ér­de­kes, hogy még a jó­zan íté­lő­ké­pes­sé­gű, ki­vá­ló tör­té­nész, Pau­ler Gyu­la is min­den gya­nú nél­kül ír­ta le ezt a le­gen­dát 1900-ban meg­je­lent köny­vé­ben. De lás­suk, hon­nan is ered ez az alap­ta­lan téveszme!

Ami­kor a hu­nok a 370-es évek­ben meg­je­len­tek a Ró­mai Bi­ro­da­lom ha­tár­vi­dé­kén, élt Ró­má­ban egy mű­velt ka­to­na­tiszt, Am­mi­a­nus Mar­cel­li­nus, aki je­les mű­vet írt ko­ra tör­té­ne­té­ről, ame­lyet 393–395 kö­zött fe­je­zett be az Örök Vá­ros­ban. Ter­mé­sze­tes, hogy írt a bi­ro­da­lom ádáz el­len­sé­gei­ről, a hu­nok­ról is, aki­ket ró­mai­hoz il­lő mó­don ret­te­ne­te­sen utált. Meg is írt ró­luk min­den rosszat, iszo­nyúan bar­bár­nak, mocs­kos­nak, tu­dat­lan­nak bé­lye­gez­vén őket. (Meg sem for­dult a fe­jé­ben, hogy e pri­mi­tív nép ho­gyan győz­het­te le a mű­velt ró­maia­kat.) A do­log­ban csak az a fur­csa, hogy szer­zőnk egyet­len élő hunt sem lá­tott, a leír­ta­kat te­hát vagy ró­mai há­ry­já­no­sok­tól hal­lot­ta, vagy ma­ga ta­lál­ta ki. Nos, ő ír­ja a hu­nok táp­lál­ko­zá­sá­ról: 

„…nyers hús­sal táp­lál­koz­nak, ame­lyet lo­vuk há­tá­ra, comb­jaik alá tesz­nek, s kis­sé por­ha­nyós­ra me­le­gí­te­nek.” 

Nye­reg­ről ugyan a szö­veg­ben nincs szó, de jól tud­juk, hogy már a hu­nok is a hon­fog­la­ló ma­gya­ro­ké­hoz ha­son­ló fa­nyer­get hasz­nál­tak (ezek­ből ra­ka­tott mág­lyá­kat At­ti­la az ún. ca­ta­lau­nu­mi csa­ta éj­je­lén), s a húst va­ló­szí­nű­leg csak a nye­reg­desz­kák alá te­het­ték.

Hogy e fur­csa meg­jegy­zést a ne­ves tör­té­net­író fan­tá­ziá­ja szül­te, már ab­ból is sejt­he­tő, hogy azok a kortárs szer­zők, akik va­ló­ban lát­ták és töb­bé-ke­vés­bé is­mer­ték is a hu­no­kat – mint pél­dául Prisz­kosz, aki 449-ben a ke­let­ró­mai kö­vet­ség­gel járt