Ingyenesen olvasható
Hogyan lett a korábban bezárkózott távol-keleti országból csaknem negyven év leforgása alatt regionális nagyhatalom Japán? Miért bír történelmi jelentőséggel a csuzimai tengeri ütközet, amely az oroszok és a japánok közötti háború utolsó szakaszában zajlott?
Japán egészen a XIX. század közepéig sikeresen elzárkózott a nyugati hatalmakkal történő bármiféle együttműködéstől. Millard Fillmore, az USA 13. elnöke felháborodva azon, hogy a hajótörést szenvedett amerikai tengerészeket Japán nem engedte ki az országból, 1853-ban Matthew Perry sorhajókapitányt küldte a szigetországba, amerikai hadihajók kíséretében, hogy rákényszerítse Japánt a kereskedelmi kapcsolatok felvételére és amerikai konzulátus létesítésére. A kanagavai egyezmény (1854) következtében a külfölddel szembeni nyitás politikája átfogó társadalmi és gazdasági változásokat eredményezett a szigetországban. Az 1868-as Meidzsi-restaurációt és a Bosin-háborút (1868-1869) követően a császár vált újra a politikai hatalom legfőbb letéteményesévé, habár a tényleges hatalom a minisztertanács, a politikai pártok és a hadsereg vezérkarának kezében összpontosult. Alig harminc év alatt modern ipar és kereskedelem nőtt ki a Japán gazdaságban. A fejlődés hatására a fegyveres erőket angol és német mintára átszervezték, ezért a századfordulón Japán már ütőképes hadsereggel és haditengerészettel rendelkezett, amelyek készen álltak a hódításra.
Az ország vezetői a túlnépesedés és a gazdasági problémák – például a fokozódó nyersanyagigény – megoldását, valamint a nagyhatalmak közé való emelkedést a gyarmatosítástól remélték, amelynek az ázsiai szárazföld (Kína, Korea) képezte legfontosabb célterületét. A Tajvan birtokbavételét követő tengerentúli expedíciója során Japán szemet vetett a szomszédos Koreára. Kína nem volt hajlandó feladni koreai pozícióit, azonban az ellentétből kibontakozó kínai–japán háborúban (1894–1895) súlyos vereséget szenvedett, így le kellett mondjon a stratégiai jelentőségű Liaotung-félszigetről, és lehetővé kellett tennie a japán gazdasági terjeszkedést országának területén. Mivel a nagyhatalmak megakadályozták Japánt a területi nyereségek érvényesítésében, Oroszország szerezte meg Port Arthur kikötőjét, amely az említett félsziget gazdasági és közigazgatási központja volt. Az 1902-es brit–japán megállapodás révén a cárnak nyújtandó nagyhatalmi támogatástól már nem kellett tartani, ezért 1904 februárjában Japán támadást indított Oroszország távol-keleti területei ellen. Ez az ún. orosz–japán háború, amely 1904 és 1905 során zajlott. Szárazföldön a japánok előbb megszerezték Port Arthur kikötőjét, majd 1905. február–márciusában, a csaknem egy hónapig zajló mukdeni csata során, megsemmisítették az orosz távol-keleti szárazföldi hadsereget. Közben a japán flotta elpusztította a Port Arthurban és Vlagyivosztokban állomásozó orosz Csendes-óceáni Flottát, ezért II. Miklós orosz cár (1894–1917) még 1904 tavaszán parancsot adott a Balti Flottának a Föld túlsó végében fekvő hadszintérre való átkelés megszervezésére. A Pétervárnál állomásozó armada 1904. október 15-én indult el, Rozsesztvenszkij altengernagy vezetésével, világ körüli útjára, aminek célállomása ekkor még Port Arthur kikötője volt.
Indulásuk után azt a hamis információt kapták, hogy a japán flotta az Északi-tengeren megpróbálja majd útjukat állni, ezért a cári flotta tévedésből angol halászhajókat bombázott a Dogger-pad térségében. Az eset nemzetközi botrányt okozott. A britek válaszlépéseitől tartva a Balti Flottát két részre osztották. Az első, Rozsesztvenszkij altengernagy irányításával Afrika megkerülését választotta, míg a második, kisebb és öregebb hajókból álló rész a Szuezi-csatornán haladt át, Nyebogatov ellentengernagy vezetésével. Emiatt a flotta többsége mintegy 33 000 kilométert hajózva vonult fel a távol-keleti hadszíntérre. A Baltikumból átvezényelt flotta útja logisztikai, technikai értelemben is óriási teljesítmény volt. Ekkora hajóhad esetében a szükséges utánpótlás megszervezése, a hadihajók felfűtésére szolgáló szén készletezése rendkívül fontos és nehéz feladat volt. Itt érdemes kitérni arra, hogy az orosz–japán háborúnak volt magyar vonatkozású érdekessége is. A fiumei Orient Magyar Tengerhajózási Részvénytársaság két gőzöse, a Burma és a Siam, több mint 8000 tonna szenet szállított volna az angliai Cardiffból a távol-keleti Vlagyivosztokba. A hajókat azonban a célba érkezés előtt, 1905 januárjában a japán hadihajók elfogták, és a szénszállítmányt katonai felhasználásra szánt háborús dugárunak tekintve elkobozták.
Az oroszok 1905 áprilisában érkeztek Indokína partjaihoz, ahol értesültek Port Arthur elestéről, így a célállomást Vlagyivosztokra módosították. Ezzel az úti céllal azonban nagyobb kockázatot vállaltak, hiszen a Korea és Japán közötti Koreai-szoroson kellett átkelnie a csaknem 6 hónapja úton lévő flottának. A fél éves utazás miatt az orosz armada legénysége kimerült, hajói alapos karbantartásra szorultak, így érthető okokból inkább elkerültek volna bármilyen tengeri ütközetet a vágyott pihenő előtt. A japán felségvizeken, a Koreai-szoros keleti felén, a Csuzima-szorosban Tógó admirális hajói azonban már vártak az oroszokra. A sűrű köd ellenére 1905. május 27-én egy japán felderítő hajó, a Shinano Maru felfedezett egy orosz kórházhajót és rádiókommunikáció segítségével értesítette Tógó admirálist az orosz flotta helyzetéről. A kora délután kibontakozó csatában egyébként közel azonos erők csaptak össze: az oroszok 11 csatahajójukkal ugyan majdnem háromszor felülmúlták ellenfelüket, de a rombolók, cirkálók és torpedóhajók tekintetében alulmaradtak a japánokkal szemben. Az ütközetben részt vett, súlyosan meg is sérült a később híressé váló orosz Auróra cirkáló is, amelynek legénysége végül elmenekült a csatából és Manilában horgonyzott le.
A csuzimai ütközetet követően, mindössze három orosz hajó érte el Vlagyivosztokot, így az orosz Balti Flotta kapitulációra kényszerült. Az 1905. május 27-én aratott japán diadal következményeként, Theodore Roosevelt elnök közvetítésével, az egyesült államokbeli Portsmouthban kötöttek békét a harcoló felek 1905. szeptember 5-én. Az egyezmény értelmében Oroszország kiürítette a megszállt Mandzsúriát, átadta a Liaotung-félszigetet, benne Port Arthur kikötőjét és Szahalin déli részét Japánnak, továbbá lemondott minden koreai igényéről. Ezek a lépések elvezették Japánt arra, hogy 1910-ben annektálta a Koreai-félszigetet és készen állt a további expanzióra Kína rovására. Az orosz–japán háború rávilágított a flotta jelentőségére és felkeltette az érdeklődést Japán Császárság iránt. A világszerte megdöbbenést, elemzést, értékelést kiváltó konfliktus az egész 20. századi történelemre komoly hatást gyakorolt.
A távol-keleti háborús vereség, a megalázó békefeltételek, Oroszországban általános elégedetlenséget váltottak ki, továbbá az egyébként is rossz gazdasági helyzet együttesen járult hozzá az 1905-ös orosz forradalom kirobbanásához. Az orosz–japán háborúban elszenvedett vereség megállította Oroszország további ázsiai terjeszkedését, így az orosz külpolitika ismét Közép-Európa és a Balkán felé fordult, ütközésbe kerülve az Osztrák–Magyar Monarchiával és szövetségeseivel. Az 1905. május 27-én, a Csuzima-szorosban aratott diadal következményeként a „felkelő nap országa”, Japán csatlakozott a korabeli nagyhatalmak szűk elitjéhez, akik világhatalmi tényezőként kezdhették el a XX. századot. Japán ezt követően látott hozzá a távol-keleti és csendes-óceáni nagyhatalmi terveinek megvalósításához. A japán fegyverek előbb Kína, majd pedig a Csendes-óceán és Délkelet-Ázsia felé fordultak és egészen a második világháború végéig aktívak maradtak.
Mikor vette fel Oroszország hivatalosan a birodalom nevet? Kik azok a kolonizátorok és mi közük Közép-Ázsia orosz meghódításához? És hogyan viszonyult a Szovjetunió a történelmi előzményéhez, Oroszországhoz?
Fedezze fel a válaszokat Gyóni Gábor: Az orosz birodalmiság című tanulmányában!
