Odaütünk!

Február 25-én minden évben meg­em­lékezünk a kommunista diktatúra áldo­zatairól. 1947-ben ezen a napon hur­colták el kommunista kezdemé­nye­­zésre a megszálló szovjet kato­nák Kovács Bélát, a rivális független kisgazdapárt főtitkárát, parlamenti képviselőt a Gulagra. Ez a tett jelképe annak a fordulatnak, amely 1947–48-ban bekövetkezett Magyar­országon, s amelynek lényege, hogy nem európai szintű parlamentáris demokrácia, hanem szovjet mintájú kommunista diktatúra jellemzi a kö­vetkező negyven évet. Ez a jogtiprás szimbolizálja e negyven év áldozatát és áldozatainak szenvedését. Köztük a szovjet lágerekbe hurcolt százez­re­ket, a politikai okból kivégzettek szá­zait, a koncepciós perek áldozatait, a százezernyi politikai bűncselekmé­nyért elítéltet, az 55 ezer internáltat, a 20 ezer kitelepítettet, a 80 ezer B listá­zottat, a „kuláklistával” és egyéb nyo­morító eszközökkel üldö­zött pa­rasztok félmilliós seregét, a forra­da­lom mártírjait.  És persze a hazug­ság­ba zárt nemzetet, amellyel azt akarták elhitetni, hogy az igazságig keresztülhazudhatja magát. A Rákosi- és Kádár-korszak ember- és nem­zetnyomorító öröksége még itt csüng a nyakun­kon. Jelképe ez a nap az el­veszte­getett negyven esztendőnek, az irracionális és életképtelen gazda­sági és politikai rendszernek, amely annyi felesleges energiát emésztett fel, hogy jogosan mondhatta róla Márai Sándor: „Ez átmenet a kon­centrációs tábor és az őrültek háza között.”