Nők a középkorban

A neves francia középkorkutató, Georges Duby egyik utolsó tanulmánykötetének azt a címet adta, hogy Hímnemű középkor (Mâle Moyen Âge). Arra utalt ezzel, hogy Európa történelmének ebben az évezredében, a Római Birodalom bukásától Amerika felfedezéséig, vagyis az 5. század végétől a 15. század végéig tartó időszakban a közéletben és a magán­életben egyértelmű férfiuralom volt. Amit tudunk a kor történelméről, az is elsősorban tőlük származik, az ő történeteiket, az ő szemléletüket örökítette ránk: királyokról, főnemesekről, papokról, szerzetesekről, keresztes lovagokról, csatákról, városi kézművesekről, parasztokról. 

A „gyengébbik nem” képviselői, a nők persze mindenütt jelen voltak. A korban legtöbbet ábrázolt férfi, Jézus mellett ott volt anyja, Szűz Mária; az emberiség ősapja, Ádám mellett ott volt „oldalbordájából teremtett” társa, Éva, a király mellett ott volt a királyné. A lovagok kultúrája Franciaországban és Németországban megteremtette a nők eszményítésének az irodalmát, a nőt (többnyire nemesasszonyt, várúrnőt) piedesztálra emelő trubadúrköltészetet, lovagregényt. Az itáliai vagy angliai városokban születő novellairodalom (Boccaccio, Chaucer, Bandello) pedig kíméletlen vaskossággal ábrázolta a hétköznapi életben megjelenő nők – csábító szépségek, házsártos feleségek, kikapós özvegyasszonyok, ájtatos apácák – portréit. 

Persze mindaz, ami a róluk elmondott történeteket, a róluk alkotott ítéleteket illeti, ugyancsak szinte kizárólag férfiaktól származik. Jogosan vetődött fel tehát az igény a huszadik század második felében, nem utolsósorban a női egyenjogúságért küzdő feministák törekvéseinek hatására, hogy a modern történettudománynak feladata lenne módszeresen felkutatni és kritikusan újraértékelni a középkori nők életéről, érzéseiről, gondolatairól, teljesítményeiről fennmaradt forrásokat, megírni, ami addig a történelemkönyvekből kimaradt: „a nők történetét”.