Nem forradalom, hanem szabadságharc!

Manapság, ha 1956-ra emlékezünk, akkor említésre kerül Mindszenty József személye is, de azért előfordul, hogy téves („kiszabadították”) vagy éppen hiányos („beszédeket mondott”) narratíva kíséri ezeket a megnyilvánulásokat. Mindszenty József alakja, tevékenysége pedig fontos része a jelenlegi emlékezetpolitikának, azonban vannak még olyan elemei, amelyeknek be kell épülnie a közemlékezetbe. Minden bizonnyal ilyen az 1956-os tevékenysége is, mely annak ellenére, hogy csak 4 és fél napról beszélhetünk (október 30. délután – november 4. reggel), intenzív, nagy hatású és rendhagyó is volt. Például, annak ellenére, hogy támogatta, nem tartotta forradalomnak az eseményeket, hanem kizárólag szabadságharcnak, ami önmagában is figyelemreméltó. 

Kiszabadítás helyett kiszabadulás és diadalmenet

Mindszenty Józsefet, Magyarország utolsó hercegprímását egy hírhedtté vált letartóztatás és koncepciós per után börtönbüntetésre ítélték 1949-ben. Börtönbüntetését, lényegében politikai megfontolásból, de valamennyire azért is, mert tekintettel voltak megromlott egészségi állapotára, házi őrizetre (fegyveres őrizettel biztosított internálás) módosították 1955-ben. Ekkor első körben nyáron Püspökszentlászlóra (Baranya vm.), az egykori püspöki nyaralóba helyezték el, ahol személyi titkárt is kapott Tóth János pap személyében. A nyaralóban csatlakozott hozzá októberben Grősz László kalocsai érsek is, akit annak ellenére, hogy aláírta a kommunista hatalommal való konkordátumot 1950-ben, tizenöt évi börtönbüntetésre ítéltek 1951-ben, de ezt nála is ekkor módosították házi őrizetre. A két főpap, a szigorú tiltás ellenére, tudott egymással beszélni, Tóth János pedig már itt is folyamatosan ellátta Mindszentyt lapokkal és más információkkal a külvilágból. A nyirkos, rideg belső viszonyokkal rendelkező kastélyépület azonban nem tett jót a hercegprímásnak, és átszállították 1955 novemberében Felsőpeténybe (Nógrád vm.) az Almásy-kastélyba. Ott ugyanúgy államvédelmisek vigyáztak rá, azonban papi reverendáját viselhette. A hatalomnak két gyenge próbálkozása volt itt, hogy Mindszentyt integrálja a kialakult rendszerbe, de ezeket elutasította.

Érdemi fordulatot állapotában az 1956. október 23-a utáni események hoztak, amikor október 29-én megjelent nála, Nagy Imre kormányának utasítására, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnöke, Horváth János szovjet katonákkal és arra kérte, hogy csatlakozzon hozzá, mert megfelelő helyre (édesanyjához, vagy a hittudományi karra) szállítják el. Mindszenty azonban csak szabad emberként volt hajlandó távozni, így ezt többször is visszautasította, illetve az elszállítására irányuló erőszakos kísérletnek is ellenállt, ezért október 30-án Horváth dolgavégezetlenül távozott. Az államvédelmis őrök azonban némileg megilletődtek, gyorsan forradalmi bizottságot alakítottak, és befejezték az őrzést. Ezt közölték is illusztris foglyukkal, aki aznap késő délután így kiszabadult. A felsőpetényiek lelkesen üdvözölték a szabadon látogatható főpapot, akihez ezután vacsorája közben betoppantak a közelben állomásozó rétsági páncélosok, hogy elvigyék a laktanyájukba, tekintettel arra, hogy az államvédelmisek már befejezték az őrzését. 

Mindszentyt tehát nem szabadította ki senki sem, ahogyan akkoriban többen gondolták, illetve megírták a lapokban, hanem kiszabadult, nagyon hasonló módon ahhoz, ahogyan 1944-ben a nyilas fogvatartás esetében történt mindez. Kis tipródás után a főpap, titkárával együtt elment a magyar páncélosokkal, akik ekkor és később is parancsot teljesítettek, amikor másnap reggel Budára, a prímási palotába szállították egy konvojjal Mindszentyt. A konvojt Pálinkás (sz. őrgróf Pallavicini) Antal őrnagy vezette, akit a főpap sajnos tévesen azonosított habitusában, vélekedésében az általa jól ismert testvéréhez, és apjához (id. és ifj. őrgróf Pallavicini György), akik hívő katolikusok, és legitimista hazafiak voltak. Pálinkás ekkor már több éve hithű kommunista volt, szakított arisztokrata családjával, igazi „népi tiszt” lett, aki egyszerűen racionalizálta a feladatot és jelezte, hogy nem kell a főpapért jönni a fővárosból – ugyanis a Nagy-kormány nem akarta, hogy eszkalálódjon a népi lelkesedés a főpap körül –, hanem elviszi majd ő a katonákkal.

Pálinkás, a laktanyát vezető tiszt helyetteseként szakszerűen megszervezte a feladatot, és pár órán belül, október 31-én délelőtt a prímási palotába szállította a főpapot, rendelkezésére bocsájtva pár katonáját és két rohamlöveget is hátrahagyva, aztán minderről jelentést tett a honvédelmi minisztériumban. Pálinkás őrnagy élete végéig kommunistának vallotta magát, nem került többé kapcsolatba Mindszentyvel, de a róluk készült közös fotók bejárták a sajtót, és a szakszerűen kivitelezett szállításért később az életével fizetett a fiatal tiszt. 

Mindszenty útja igazi diadalmenet volt, óriási tömeg vette körbe ahol megálltak (Vác, Újpest), és Budán is a prímási palotáig rengetegen kisérték fel a Várba. Amikor megérkezett, főpásztori áldást küldött a szabadságharcosok fegyvereire. Magához vett egy másik titkárt, a korábbi fajvédő politikusként is ismert Turchányi Albert Egon káplánt, aki minden jel szerint jelentős listát készített a békepapokról, kollaboráns egyházi személyekről. Pár órával azelőtt, hogy jelentkezett a hercegprímásnál szolgálatra, egy ellenforradalmi, revizionista szólamokkal kísért szentmisét celebrált, amely végén a 200 fős tömeggel a Bakáts téri templom lépcsőjén Mindszentyt mint új államfőt éljeneztette meg. Mindszenty Budapestre egy olyan ország fővárosába érkezett október 31-én, amely ekkor már kilépett a Varsói Szövetségből, megszüntették az egypártrendszert, deklarálta a semlegességét, illetve igényét a szabad választásokra is. Volt tehát olyan mozgástere, amelyben szabadon cselekedhetett, és lényegében ezt is tette, igazi „Szent Pál-i tempóban”, rácáfolva a hét éves rabságára és 64 éves korára, basedow kórral is sújtott egészségi állapotára. 

Karitász, leszámolás a békepapokkal, csonka püspökkari konferencia és az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elfoglalása

Alapvetően téves az a nézet, hogy Mindszenty 1956-ban – vagy akár korábban is – csak egyházi személyként lépett volna fel. Ez meggyőződéséből, politikai krédójából, jelentős közjogi szereppel is bíró pozíciójából (ti. hercegprímás) és a kialakult politikai helyzetből egyaránt következett. Személyében a tudatos főpapi, közjogi (politikai) szerepek összeértek. Számos példa kínálkozik arra, hogy láthassuk: a hitvalló keresztény és a magyar hazafi az ő esetében sohasem választható el. A négy napos 1956-os bámulatos teljesítményében, amelyben sajtónyilatkozatok, személyes audienciák garmadáját folytatta le napi 12–15 munkaórában, arra is maradt ideje, hogy igazán jelentős és nagy hatású egyházkormányzati lépéseket foganatosítson. A legfontosabb lépése a békepapokkal kapcsolatos leszámolás volt, amelyben felfüggesztett (suspensio) többeket, bűnbánat gyakorlására szólított fel egyeseket, három személy esetében (Beresztóczy Miklós, Máté János, Horváth Richárd) pedig kiközösítésre is sor került a Szent Szék részéről, Mindszenty intézkedéseinek köszönhetően.

Az intézkedések előkészítése még szabadon, de azok dokumentálása, érvényesítése azonban már Mindszenty „félrabsága” idején történt, amikor már az amerikai nagykövetségen tartózkodott november negyedike után. A suspensiók végrehajtása dr. Szabó Imre budapesti érseki helytartóra várt. Mindszenty meghagyta Szabónak, hogy a békepapoknak 24 órán belül el kell hagyniuk a fővárost, és ahol kell, ott helyettesítésről mindenképpen gondoskodjanak (ezt az ütemezést nem sikerült megvalósítani). A főpásztor a november 5-i levelében rendelkezett arról is, hogy a Sztálin-szobor miatt lerombolt Regnum Marianum templomhoz tartozó plébánia külön kezelendő, és ideiglenes szentmiséző helyről a helytartónak kell gondoskodnia, ami rövid ideig meg is valósult a Damjanich úti kápolnában, nagy áldozatok és későbbi perek árán.

Az előkészítésnek része volt a november 3-i „csonka püspökkari konferencia” is, amelyen a hercegprímás mellett, Grősz József kalocsai érsek, a frissen kiszabadított dr. Pétery József váci püspök és Shvoy Lajos székesfehérvári püspök vett részt. A suspensiókkal mindannyian egyetértettek, véleményezték a prímásnak az aznap elmondani szándékozott szózatát, illetve megvitatták a magyar egyház állapotát, az 1950-es megegyezést (Grősz lebeszélte, hogy felmondja Mindszenty), elvetették az egyházi vagyon visszavételének vádját, és inkább érveltek az egyházi (katolikus) intézmények visszavétele mellett. A konferencián kevés főpap volt jelen (Hamvas Endre szeged-csanádi püspököt, aki a palotában volt ekkoriban, nem fogadta Mindszenty, kollaboránsnak tartotta), de a prímás keveset is hívott, mivel tartott egy visszarendeződés utáni leszámolástól (Pétery csak véletlenül volt ott, éppen a háláját jött leróni, mert Mindszenty szorgalmazta visszatérésekor a főpap hazahozását a váciaknak, amelyet meg is fogadtak). 

Mindszenty reaktiválta az Actio Catholica-t, és a karitász egyik legfontosabb organizátorává tette a nemzetközi (többek között francia, szentszéki) segélyek szétosztása mellett, amely Győrön keresztül érkezett Budapestre, illetve országos elosztásra. Két beszédében, sajtónyilatkozataiban, tárgyalásaiban is jelezte, hogy újra kell szervezni az életet, ez a legfontosabb teendő; fűtés, élelem, gyógyszer biztosítása mindenki számára.

A kommunista propaganda számára az egyik leginkább túltolt téma az ÁEH épületének ún. „kifosztása” volt, amellyel gyakorlatilag Mindszentyt a köztörvényes bűnöző szintjére süllyesztették le. A valóság az, hogyha körülményesen, de rekonstruálható, hogy az ÁEH elfoglalására az engedélyt Tildy Zoltán adta – igaz, csak szóban – Mindszentynek, amelyet azonban később a bírósági meghallgatásán tagadott. A cselekedet súlya miatt azonban nem igazán tudunk kételkedni, hogy Mindszenty egyeztetett erről Tildyvel és engedélyt kapott, amelyről tudtak a Honvédelmi Minisztériumban is. Ezért hozzájárultak, hogy az akció kivitelezésével megbízott Turchányi titkárhoz csatlakozzanak a prímás őrzői közül is, november 3-án.

A Turchányi-akcióval párhuzamosan – amelyet papnövendékek kezdeményeztek Mindszentynél, azzal, hogy az ÁEH katasztrofális helyzetben van, és napok óta terjednek innen származó terhelő iratok ügynök, besúgó és békepapokról közkézen – pont november 3-án indult egy másik is, ugyanezzel a céllal, Boór János jezsuita papnövendék vezetésével. Nekik helyi önkormányzati hozzájárulásuk volt az épület birtokbavételéhez. A két csapat egyesült a helyszínen és erőszak nélkül birtokába vette az ÁEH pasaréti úti épületét (ami egykor hitoktatóképző volt, tehát eredetileg egyházi tulajdon), ahonnan pár zsák iratot vittek el Mindszentynek, ő pedig úgy rendelkezett, hogy mindezt tartsák egyben, az ÁEH épületében, és innen majd beintegrálódnak a főegyházmegye irattárába és használni fogja az egyházi bíráskodás. Másnap azonban beköszöntött a szovjet intervenció és az iratok jelentős része, de nem mind, visszakerült az ÁEH-be. 

Támogatók, ellenfelek, ellenségek

1956 vezető nélküli szabadságharc volt, amelyben azonban sokan Mindszentyben látták azt a személyt, aki körül kialakulhat egy új, az események irányításával küzdő, a Nagy Imre kormányok melletti másik erőcentrum. Ide tartozott az amerikai CIA akkori vezetője, Allen Welsh Dulles, ennek nyomán pedig a Szabad Európa Rádió is, akik egy kommunistáktól mentes központi irányítást reméltek, és ennek megszervezésére Mindszentyt, illetve a körülötte csoportosulókat tartották a leginkább megfelelőnek. Voltak pártok, akik pár napig a „Mindszenty-kormány” álmát is kergették hangosan, meggyőződésből (Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt) vagy konspiráns provokációból (Katolikus Néppárt), míg mások egyszerűen együtt akartak működni vele (Nemzeti Radikális Párt, Keresztény Magyar Párt, Magyar Keresztény Nemzeti Párt,), régóta irányadónak tartották (Keresztény Front) vagy éppen a támogatását remélték (kisgazdák, kereszténydemokraták), de nem osztották mindenben elveit.

Mindszenty alapvetően egy keresztény alapokon szerveződő tömegpártban gondolkodott, amelyet nem ő vezetett volna, hanem ezt felajánlotta Kovács Bélának, aki azonban visszautasította ezt, mert református volt, illetve azért is, mert ha ilyen párt lenne a palettán, akkor ő ez ellen harcolt volna inkább – de ezt már csak Matheovits Ferencnek vallotta be. Matheovits szintén volt a hercegprímásnál ezekben a napokban mint a kereszténydemokraták (Demokrata Néppárt, Barankovics István pártja, ő azonban emigrációban volt már) küldötte. Egy másik – Keresztes Sándor vezette – kereszténydemokrata küldöttséget a hercegprímás ekkor már visszautasított, de Matheovits-csal kivételt tett, fogadta. A kereszténydemokratákkal való együttműködést azonban elutasította. 

A rendszerváltás után a párt felélesztésben résztvevő Keresztes nem szimpatizált egyébként Mindszenty tevékenységével, közjogi igényt látott a fellépésében, ahogyan a baloldali politikai gondolkodó Bibó István is, aki nemcsak rossz szájízzel hallgatta a hercegprímás november 3-i nemzethez intézett szózatát, hanem november 4-én reggel találkozott is vele a Parlament kapualjában. Az itt váltott alig fél órás beszélgetés – amely erős benyomást tett az akkori államminiszterre – csak erősítette meggyőződését, hogy bár a szovjet intervenciót elvetik, a szabadságharc (vagy forradalom) mellett állnak, de inkább ellenfelek, több tekintetben is.

Bár Mindszenty csak pár napja volt szabad, sokan gondolkoztak Bibóhoz hasonló módon. A forradalom mellett álló, de szintén baloldali Németh László is „ellenforradalmi veszélyt” látott Mindszentyben ezekben a napokban, ahogyan Kéthly Anna és szociáldemokrata párttársai is. Kéthly – aki 1956 és az 1919-es Tanácsköztársaság között könnyedén párhuzamot vont – Mindszentyről külföldi párttársai előtt november elsején ezeket mondta Bécsben; „[…] a reakciós mozgalom zászlóvivője, egy fanatikus, de nem okos ember…”. A szovjet intervenció után már lojálisnak tartotta a főpapot, de csak azért, mert Nagy Imre kormányát elismerte. Hasonló, ha lehet keményebb állásponton volt Nagy Imre, aki a kezdetektől fogva mindent megtett, hogy blokkolja, semlegesítse Mindszentyt; először az ÁEH elnökkel, aztán Tildy Zoltánnal láttatta el ezt a feladatot. Tildy egyik legfontosabb feladata volt, hogy a Mindszenty-szózat november 3-án ne hangozzon el, vagy legalábbis ne élőben. Egyik sem sikerült, de Tildy feladatul kapta, hogy a beszéd egész ideje alatt ott üljön a parlamenti rádióstúdióban, az adás végén pedig, a feszültségtől vagy megkönnyebbüléstől sírva fakadt, nem először a főpap jelenlétében. Nagy Imre politikai palettáján a „reakciós, sőt fasiszta” pártok határát a kereszténydemokratáknál húzta meg, és ettől sokkal jobbra sorolta a hercegprímást, ahogyan egyébként Slachta Margitot is.

Nagy Imre a politikai szerkezetet tekintve maximum az 1948-as állapotokhoz akart visszatérni, többpártrendszert kívánt, de erős, többségi kommunista vezetéssel, harmadik utas (demokratikus) szocializmust kiépítve az országban, ahogyan azt snagovi internálása során lejegyezte. Mindszentynek azonban 1946, „a köztársaság behozatala” c amelyet megvétózott, közjogi állásából – után minden sok volt már, ami itthon történt. Lényegében az 1944-es német megszállás óta, „törvénytelennek” minősítette a kialakult rendszereket, ha de facto több intézkedésüket el is fogadta. Függetlenséget és nemzeti szuverenitást akart újra Magyarországnak, alkotmányos államrendet, amely számára automatikusan a királyságot is jelentette, hiszen a köztársaságról (a népköztársaságról pedig pláne) nem kérdezték meg a nemzetet, a szovjet megszállás alatt pedig nem is rendelkezhetett szuverén módon az államformaváltásról. Nagy Imre minden jel szerint politikai ellenséget látott Mindszentyben, Mindszenty azonban Nagy Imrében „nemzeti hőst”, illetve „kezdeti zászlót”, akit az események meghaladhattak volna. Pálinkás őrnagy mellett, Nagyot – akivel életében soha nem találkozott – sem mérte fel helyesen a prímás. Róla azt gondolta tévesen, hogy meghaladta a kommunizmust magában, és ezért szentmiséin is megemlékezett róla, a neve napján.

Igaz, Mindszenty csak utólag vélekedett így Nagy Imréről, Bibótól megkérdezte ugyanis, hogy „tulajdonképpen ki ez a Nagy Imre…?”. Ez alatt Mindszenty azt értette, hogy mit képvisel, és mi várható tőle, de Bibó teljes tájékozatlanságot feltételezett sok évvel később is, ezért erősen megbotránkozott rajta. Pedig biztosan tudta, hogy ki az, mert beszélgetésük után pár nappal egyértelműen kifejezte, hogy Nagy Imre kormányát fogadja el – de csak Kádár János bábkormányával szemben, ugyanis korábban semmilyen hűségnyilatkozatot nem tett egyik Nagy-kormány mellett sem, meglehet ezt Tildy sokszor kérte tőle, eredménytelenül. Ennek egyik előzménye volt az a november 2-i nyilatkozat, amelyben Nagy Imre, a „Magyar Nemzeti Kormány” nevében – egyszeri politikai aktusként, különösebb jogi következmények nélkül – kijelentette, hogy a „hercegprímás ellen elrendelt jogfosztó intézkedések érvénytelenek, ennek következtében a hercegprímás minden állampolgári és egyházi jogát korlátozás nélkül gyakorolhatja.” Mindszenty ezt sokra értékelte, lényegében a „szabad embert” deklarálta neki, amelyre vágyott, és annál is többet, mert a polgári tisztségeit – így feltételezhetően a közjogit is – szabadon tudta gyakorolni. Ezt az óhajt fejezheti ki az, hogy az iratot, pontatlanul, az ő szándékai szerint módosítva közölte az „emlékirataimban” sajnos. Kádáréknak az irat mindenesetre jól jött – de Nagy Imre ellen. 

A Kádár-adminisztráció a későbbiekben Mindszenty feltünésében 1956 egyik szélsőséges bűnét látta, a reakció földre szállását, a visszarendeződés veszélyének nonplusultráját. A korábbi „ellenforradalmi veszély” narratívája azonban november első napjaiban alakult ki, éppen Mindszenty térnyerése kapcsán, azt Kádárék már ismerhették sajnos másoktól. Pedig Mindszenty nem tartotta ellenforradalomnak az eseményeket, magát ezért nem tekintette „ellenforradalmi veszélynek”, de nem azért mert ez negatív lett volna neki, hanem mert más definíciót tartott pontosnak az eseményekre.

Nem forradalom, hanem szabadságharc

Mindszenty József – tapasztalata és képviselt politikai krédója alapján – nem tartotta pozitív társadalmi folyamatoknak a forradalmakat. Óvatosan nyilatkozott 1848-ról, 1849-ről pedig még inkább; báró Kemény Zsigmond kritikus véleményét osztotta ezzel kapcsolatban. Az 1918-as forradalom és népköztársaság internáltatta, mert aktív ellenforradalmár és királyságpárti volt, ahogyan családtagja is, aki meghalt a nyugat-magyarországi harcokban. Az 1919-es kommün sokkolta, a magyar ellenforradalom győzelmének emlékére szentmisét celebrált és hálásan köszöntötte híveivel a Nemzeti Hadsereget. 1944-ben a nyilas puccs kapcsán ismét forradalmi veszélyt érzékelt, mert a nyilas diktatúrában is forradalmi rendszert látott (eszmetörténetileg egyébként helyesen), ezért az esküt megtagadta rá, ahogyan a népköztársaságra, és a tanácsköztársaságra is, és ezzel kapcsolatosan (Juramentum non – Nincs eskü) kiáltványt fogalmazott, de bebörtönözték, mielőtt elkészült volna. A német és a szovjet megszállás utáni rendszereket egyaránt forradalminak, a magyar alkotmányosságtól eltérőnek tartotta, amelyek ellenkeztek azzal a felfogással, amit őszintén vallott; a transzcendensből levezetett organikus államrendszerrel.

1956-ról ezért vallotta azt, hogy az nem forradalom, mert az lényegében a (törvénytelen) forradalmi rendszer(ek) radikalizálását jelentette volna, nem pedig az alkotmányos rend és a szuverén nemzet helyreállítására való törekvést, amelyet pedig fontosnak tartott. Ezt megerősítette két akkori beszédében (november 1., és november 3.) és a későbbiek során is, valamint emlékirataiban.

A „rejtett államfő” 1956-ban

Mindszenty József nem akart kormányfő lenni 1956-ban. Amikor ezzel szembesítették, akkor annyit mondott, „Én hercegprímás vagyok” – ami adott esetben a pártok feletti állását jelentette, közjogi szerepet, ahogyan arra utalt a november 3-i szózatában is, nem pedig egyházit (akkor azt mondta volna, hogy bíboros vagy érsek). „Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. Ebből a tisztemből figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak” – hangsúlyozta szózatában. Mindszenty ebben nem egyházi személyként szerepelt, ahogyan pár nappal előtte Ordass Lajos vagy Bibó apósa, Ravasz László, a protestáns felekezetek vezetőiként a rádióban. Ő a nemzet egészéhez szólt, meggyőződése szerint ugyanis ő volt az egyetlen fennmaradt alkotmányos tényező, aki ki tudna nevezni – egy független és szabad választások eredményein nyugvó – új kormányt Magyarországon. Hiszen a magyar alkotmány szerint a hercegprímás olyan erős közjogi tényező is, aki hivatva van akár vis maior, illetve interregnum esetekben – pótolni a törvényes magyar államfőt (király, kormányzó) is.

Ezt a nézetet osztotta egyébként a magyar trónörökös, Habsburg–Lotaringiai Ottó herceg is, aki gróf Merán Ferenc követe révén 1956 novemberének első napjaiban megkereste a hercegprímást romos budai palotájában, és pontosan egy ilyen kibontakozás lehetőségét vázolta fel neki levelében, elismerve és kiemelve a közjogi állását, amelytől ellenfelei, akik ezt egyáltalán rögzítették magukban (Bibó, Keresztes, Németh, Nagy) éppen berzenkedtek. Mindszenty ezt egyébként korainak tartotta, de megtisztelve érezte magát, hogy a trónörökös szólította meg, akivel korábban és később, az emigrációban is, kölcsönös tiszteleten alapuló, nagyon jó kapcsolatot ápolt, ahogyan Zita özvegy királynéval is. A kibontakozás lehetőségét vázolta egyébként Hubertus von Löwenstein-Wertheim-Rosenberg hercegnek, Konrad Adenauer küldöttének is, amikor meglátogatta őt november elején Budán, gyakorlatias módon hozzátéve, hogy szükség volna az ENSZ békefenntartó csapatokra Magyarországon, hogy megakadályozzák a szovjet intervenciót és a kommunista visszarendeződést. A hercegben egyébként szintén „mumust” láttak a kommunisták, akivel – úgy vélték – közösen a NATO beavatkozást tervezi az idős prímás, de erre nem került sor. Igaz a fegyveres ellenállás szükségességében mind a ketten egyetértettek, lévén a német herceg is lelkes antikommunista volt, annak ellenére, hogy a Nagy-kabinet miniszterével is tárgyalt, és kétszer is beszélhetett a rádióban, németül itthon. 

A vég, és ami utána jött

Mindszenty József a szovjet intervenció alatt, november 4-én reggel elmenekült az amerikai nagykövetségre, ahová menedékigényt – feltehetőleg Tildy titkára – részéről már hajnalban jeleztek a számára, de az amerikaiak az ideiglenes politikai menedéket (refuge) adták meg, a politikai menedékjogot (asylum) nem. Turchányi Egon is megkapta ezt (viszonyításképpen: Kovács Béla ezt hiába kérte, nem kapta meg), de ő rövid időn belül el akarta hagyni az országot, azonban elfogták, elítélték és börtönbüntetésre ítélték. Mindszenty véletlenül választotta az amerikai nagykövetséget, ez volt a legközelebb, ugyanis a prímási palotájába nem tudott visszatérni, politikai tevékenységet nem várt tőle Tildy, aki ide hívta, Nagy Imre pedig ekkor már elhagyta az épületet. A dübörgő szovjet páncélosok között szlalomozva, utolsók között hagyta el a Parlamentet, még szabadon. 

Az amerikai nagykövetségen a mozgásterét – az első és egyben utolsó novemberi sajtótájékoztatója után – gyorsan szabályozták, szigorú protokoll szerint korlátozták levélforgalmát is, amelyről, ha volt egyáltalán, szóban kapott csak választ. 114 levelet írt „félrabságának” (ő nevezte így) 15 éve alatt, amelyet 3 pápa, 4 amerikai elnök, de ugyanaz az egy magyar kommunista vezető, Kádár János uralt. Politikai krédójának ez idő alatt szerves része lett az 1956-os magyar szabadságharc, amelyért mindig szívesen szólt, ahogyan a kialakuló Kádár-rendszer ellen is (kiemelve a megtorlást, a törvénytelenséget, az árulást, de később a tömeges abortuszt, alkoholizmust is), melyet az egyik legsötétebb fejezetnek tartott a magyar történelemben. Idővel azonban mozgástere végletesen beszűkült, a levelek mellett, egyetlen aktivitása a különböző (kéziratban maradt), sokszor kritikus írásai voltak, amelyekben tovább folytatta a szabadságharc folytatására, elismerésére irányuló politikai küzdelmeit, kimutathatóan legalább 1960-ig. Utána leginkább emlékét ápolta már csak a szabadságharcosoknak, az áldozatoknak és a magyar függetlenség múló pillanatainak a hercegprímás, aki a hatvanas években is vallotta, hogy neki Magyarországon kell maradnia, mert ha mégis fordulna a kocka, akkor lehetősége van egy szabad magyar kormányt kinevezni.

Hogyan folytatta tevékenységét a hercegprímás? Miért hagyta el végül a nagykövetséget 1971. szeptember 28-án? És vajon elfoglalta-e újra az esztergomi érseki széket?

Fedezze fel a válaszokat Somorjai Ádám Az amerikai követségen és emigrációban című cikkéből!