II. Sándor orosz cár számára apja, I. Miklós, ez a mindenki által rettegett óriás, szeretet-teljes gyermekkort biztosított. Ráadásul egy liberális és romantikus költőt jelölt ki fia nevelőjének, Vaszilij Andrejevics Zsukovszkijt. Így aztán Sándor volt az uralkodásra legjobban felkészült cárevics, aki tudta, hogy felelősségteljes autokrataként kell kormányoznia – ugyanakkor azonban romantikus, érzelmes, érzékeny emberré vált, aki egyszer azt mondta nevelőjének: „Bár ne születtem volna cárevicsnek!”
Miért akarták meggyilkolni II. Sándort? Hány merényletet követtek el ellene? Kik voltak a merénylők?
1855-ben követte apját a trónon. Felismerte, hogy Oroszországnak komoly reformokra van szüksége, ha meg akarja őrizni nagyhatalmi státuszát. Az 1861-es jobbágyfelszabadítást egyetemi, majd közigazgatási reformok követték. Megvalósították a törvény előtti egyenlőséget, függetlenné tették a bíróságokat, a tárgyalások nyilvánossá, a bírák elmozdíthatatlanokká váltak, s megjelentek az esküdtszékek. 1870-re városi tanácsokat hoztak létre, s felszámolták az előzetes cenzúrát. Bevezették az általános hadkötelezettséget. A politikai foglyok amnesztiát kaptak, a vallási kisebbségeknek toleranciát biztosítottak, s még a külföldi utazásokat sem próbálták korlátozni.
A radikális forradalmi mozgalmak ifjú követői viszont kevesellték a reformokat. Mivel nem sikerült követőket toborozniuk a parasztság körében, úgy döntöttek, lehet harcolni a népért a nép nélkül is – a terror eszközével. A történelem szomorú fintora, hogy egyetlen cár ellen sem követtek el oly sok merényletet, mint e jó szándékú, rendkívül jelentős reformokat bevezető uralkodó ellen.
1866. április 4-én éppen elbúcsúzott szerelmétől, Jekatyerina Mihajlovna Dolgorukajától a Nyári Kertben s kocsijába akart szállni, amikor Dimitrij Vlagyimirovics Karakozov célba vette őt egy pisztollyal. Az utolsó pillanatban azonban Oszip Ivanovics Komisszarov kalaposinas meglökte őt, s a lövés célt tévesztett. A merénylő egy huszonhat éves egyetemista volt, akit kizártak, mert nem fizette a tandíjat. Nyikolaj Andrejevics Isutyin szocialista szervezetéhez tartozott. Azonnal elfogták és hamarosan felakasztották.
A második merénylet-kísérletre külföldön került sor. 1867. június 6-án a párizsi világkiállításon, ahol II. Sándor két fiával együtt a francia császár, III. Napóleon mellett ül a hintóban, egy Anton Berezovski nevű lengyel emigráns rájuk lőtt. Két lövést is le tudott adni, egyik sem talált. A császár tréfálni próbált: „Íme, fegyvertársak lettünk, együtt kerültünk tűz alá!” A cár azonban dühös volt, mert az újságcikkek szerint a franciák a merénylővel rokonszenveztek. Berezovskit életfogytiglanra ítélték. (Új-Kaledóniába került kényszermunkásként, 1906-ban kegyelmet kapott, de nem tért vissza.) II. Sándor olyannyira megharagudott a franciákra, hogy igen hűvösen és barátságtalanul viselkedett az egész látogatás során.
Az 1878-ban újjáalakított Föld és Szabadság nevű forradalmi mozgalom 1879-ben két részre bomlott. A Fekete Újrafelosztás (Csornij Peregyel) tagjai a földosztásért folytattak agitációt. A Népakarat (Narodnaja Volja) nevű szervezet harminc-negyven tagja viszont a terror útjára lépett. A rettegett „narodnovolecek” a nyílt utcán szúrták le Szentpétervár rendőrfőnökét, Vera Ivanovna Zaszulics rálőtt Trepov tábornokra, és megjelentek az első öngyilkos merénylők, az úgynevezett „dinamitcsikok” is.
1879. április 20-án egy fiatalember, Alekszandr Konsztantyinovics Szolovjov előbb tisztelgett a reggeli sétáját végző cárnak, majd előrántotta a revolverét. Sándor kénytelen volt gyors irányváltásokkal elrohanni, a merénylő pedig futott utána, és egymás után ötször rá tudott lőni, mielőtt a cár testőre lecsapott rá. Felesége, Marja Alekszandrovna így szólt udvarhölgyéhez: „Nincs okom élni tovább, ez megöl engem! Ma már úgy vadásztak rá, mint egy nyúlra!”
II. Sándor úgy érezte, mindenki gyűlöli: a liberálisok szembefordultak vele, mert abbamaradtak a reformok, a reakciósok pedig azért, mert egyáltalán sor került reformokra. 1879. november 17-én a terroristák megpróbálták felrobbantani a cári különvonatot Alekszandrovszknál, de rosszul kötötték össze a vezetéket, s így a robbanásra nem került sor. Ugyanazon a napon azonban egy moszkvai pályaszakasz alatt már készen állt egy százötven méteres aknafolyosó, s itt a detonáció is bekövetkezett. Csakhogy nem a cár szerelvénye, hanem a kíséret vonata haladt elől, és a krími gyümölcsökkel teli vagon robbant fel. Sándor nem is tudta, hogy egyetlen napon két merénylet fenyegette az életét.
Az ötödik merényletet Sztyepan Nyikolajevics Halturin készítette elő, aki munkát kapott a Téli Palotában, és sikerült nagy mennyiségű dinamitot (mások szerint nitroglicerint) elhelyeznie a pincéjében. A főkapukat szigorúan őrizték, de a személyzet hátsó bejáratai egész nap nyitva voltak, és szabadon jöttek-mentek az emberek. 1880. február 5-én este hat óra húsz perckor hatalmas robbanás rázta meg az ebédlőt – a cári család életét csak a gránitfödémek mentették meg. Az őrség tagjai közül viszont tizenketten meghaltak és hatvankilencen megsebesültek.
II. Sándor ezután rendkívüli hatalommal ruházza fel Szentpéterváron és környékén Mihail Tarielovics Lorisz-Meljikov grófot, a belügyminisztert. A miniszter egyrészt lecsapott a Népakarat tagjaira, másrészt liberális intézkedéseket tett. Átalakította a titkosrendőrséget, mintegy kétezer kizárt diákot visszaengedett az egyetemre, s háromszáz elbocsátott hivatalnok is visszakapta az állását. A legnagyobb reformterv is érlelődött: minden jel arra mutatott, hogy Lorisz-Meljikovnak sikerült meggyőznie a cárt, hogy tegye meg az első lépéseket a képviseleti rendszer felé. 1880 augusztusában felfüggesztette a merénylet óta bevezetett rendkívüli állapotot. A Népakarat tagjai ki is használták az új lehetőségeket: augusztus 17-én a szentpétervári Kamennij-hídat akarták felrobbantani a cár alatt, de a merénylő elaludt, és csak késve ért oda.
A tervezett liberális reformokat pedig egyszerre ellenezték a reakció és forradalmi terror hívei. Egy orosz történész, Edvard Radzinszkij arra hívta fel a figyelmet a cár életéről írott művében, hogy egy terrorista, Kletocsnyikov két éven át dolgozott a harmadik ügyosztály, a titkosrendőrség politikai nyomozói mellett. Talán a rendőrség sem bánta a terroristák tevékenységét?
Sándor cár (a Gergely-naptár szerint) 1881. március 13-án aláírta a reformtervezetet, és azt ígérte, hogy három nap múlva hirdeti ki miniszterei előtt. A Népakarat nevű szervezet Andrej Ivanovics Zseljabov és Szofja Lvovna Perovszkaja által vezetett csoportja e napon nem kevesebb, mint négy merénylőt indított útnak bombákkal felszerelve a cár meggyilkolására. (Egyikük azonban nem jelent meg a kijelölt helyen.) Háromnegyed egykor a cár a szentpétervári Mihajlovszkij-lovardába hajtatott. Kozákok kísérték, mögötte pedig még két szán haladt a rendőrfőnökkel és személyes őrségének parancsnokával. A szemle után, negyed háromkor a Jekatyerinszkij-csatorna mentén tért vissza. Itt várták a merénylők.
Nyikolaj Ivanovics Riszakov bombát dobott a lovak alá. A cári kocsi elsuhant fölötte, s mikor felrobbant, csak a kozákok és járókelők közül ölt meg több embert. II. Sándor megállíttatta a szánt, odasietett a sebesültekhez. „Hogy van a cár?” – kérdezte tőle egy tiszt, aki nem ismerte fel. „Hála istennek jól vagyok – felelte. – De nézze csak…” „Még ne köszönje meg Istennek!” – kiáltotta az elfogott merénylő. Társa, Ignatyij Joahimovics Grinyevickij ekkor pontosan a cár lába elé dobta a bombáját. A hatalmas robbanás vagy húsz embert sebesített meg, a merénylő is halálos sebet kapott, a cár bal lábából pedig térdtől lefelé csak véres massza maradt. Öccse, Mihail gyorsan a szánjába emeltette, s a harmadik merénylő, Ivan Jemeljanov, hóna alatt a harmadik bombával, a járókelőkkel együtt segédkezett neki.
II. Sándor hosszú vérnyomot maga mögött hagyva érkezett meg a Téli Palotába, ahol fél négykor halt meg, rokonai körében, akik a robbanás hangjára valamennyien ide sereglettek. A tervezett reformokból pedig semmi sem lett, mert az új cár, III. Sándor valamennyit visszavonta. Oroszország nem indult meg az alkotmányos fejlődés útján.