Magyarország–Anglia 7:1

„Wembley-i játékát megismételve vívta ki válogatott csapatunk a ragyogó győzelmet. A magyar csapat minden tekintetben felülmúlta ellenfelét. Csatársorunk ötletes játéka ellen nem volt ellenszere az angol védelemnek. A nagyszerű csapatmunkát mutatott magyar együttesben mindenki igyekezett tudása legjavát nyújtani. Az angol csapat lelkesen küzdött, de nem tudott igazán veszélyes lenni a nagytudású magyar csapatra.” – így tudósított a Népsport a mérkőzés másnapján a magyar labdarúgó-válogatott kiemelkedő sikeréről. A találkozón Bernardi olasz játékvezető fújta a sípot, a magyar csapat góljait Lantos, Puskás, Kocsis, Tóth II. és Hidegkúti szerezték, Puskás és Hidegkúti dupláztak. 

A mérkőzésre rengetegen próbáltak jegyet váltani, de még így is csupán az igénylők töredéke juthatott be a stadionba. A jegyek elosztása országos jelentőségű politikai kérdéssé vált. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság sajtóértekezletén május 10-én elhangzott tájékoztatás szerint a belépőkből elsősorban a labdarúgók, sportvezetők, valamint azok a munkájukat kitűnően végző dolgozók részesedhettek, akiknek kapcsolatuk van a sporttal. Az egyesületek bizottságokat hoztak létre a belépők szétosztására. Május 23-án a (bő félévvel korábban, 1953. augusztus 20-án átadott) Népstadiont környező utcákon általános járműforgalmi tilalmat rendeltek el. A Thököly út–Hungária körút –Kerepesi út által határolt terület Népstadion felé eső részére reggel 10 órától már gyalogosan is csak jeggyel lehetett bemenni. Az ott lakók személyi igazolvány vagy bejelentőlap felmutatásával térhettek csak haza.

A hatalmas érdeklődésnek több oka is volt. 1953. november 25-én a magyar csapat történelmi győzelmet aratott Angliában, a 6:3-al megnyert találkozót szinte az egész ország végigszurkolta a rádiókészülékek mellett, a siker nemzeti büszkeséggel töltötte el az országot. Emellett a magyar diadal feledtette a mindennapok szűkösségét: 1953-ra az átlagos reáljövedelmek 20 százalékkal maradtak el 1949-hez képest, az életminőség rosszabb volt, mint a ’30-as évek végén a Horthy-korszakban. A diktatúra idején a Szovjetunió által megszállt országban az élelmiszer-ellátás szegényes volt, az óriási áruhiányt vidéken a padlássöprések súlyosbították, amelyek éhínséghez vezettek. A 6:3 évében Rákosi Mátyás politikája a társadalommal szembeni terrorisztikus fellépésnek köszönhetően csődbe jutott. 1953 nyarán Moszkva utasítására miniszterelnökcserére került sor: Rákosit Nagy Imre (1953–1955) váltotta, miközben a kommunista párt élén továbbra is Rákosi Mátyás maradt. Ebben a felfokozott helyzetben a Magyar Dolgozók Pártja vezetése számára különösen fontossá vált a propaganda részévé váló sport. A magyar labdarúgó-válogatott sikereivel azt üzenhették, hogy nincs lehetetlen, a „határ a csillagos ég”. Emellett az angolok elleni világraszóló győzelmekkel ideológiai síkra terelték az ország legnépszerűbb sportjának ügyét: a párt a Sebes Gusztáv vezette csapat győzelmét a béketábor kapitalizmus felett aratott győzelmeként könyvelte el.

Rákosiék kisajátították a sportsikereket, miközben a magyar sport kiemelkedő eredményeit a Horthy-korszak sportfejlesztései alapozták meg. A sport, amelyet a század elején még csak kevesen űztek, a Horthy-korszakban vált tömeges időtöltéssé. A szabadidő növekedése következtében a tömegsportok elterjedése világtendencia volt. A Trianon utáni Magyarországon az ifjúsági testnevelés tudatos támogatása is a terjedésnek kedvezett. 1918 előtt közel 700 sportlétesítményt tartottak fenn az országban, 1935-ben már majdnem tízszeresét, 6800 sportlétesítményt írtak össze. A budapesti polgárság által kifejlesztett, passzjátékra épülő Duna menti futballiskola, szemben az angol erőfocival, már a századforduló utáni években megjelent Magyarországon. Az 1910-es években Schlosser Imre és a sokak szerint Puskáshoz hasonlítható Orth György, európai szinten is kiemelkedő játékosok voltak, a legendás „Slóziról” (Schlosser) film készült, versenylovat és cipőpasztát neveztek el róla, a szurkolók vállukon vitték haza egy-egy győzelem után. A rövidpasszos dunai stílus tette sikeressé a ’30-as évek nagy futballgenerációját, ez hozta meg az első komoly nemzetközi futballsikert is a Horthy-korszakban: 1938-ban válogatottunk világbajnoki döntőbe jutott. Bár a döntőben a Zsengellér Gyulával és Sárosi Györggyel felálló magyar csapat elegánsan, művészi módon játszott, a biztos védekezésből villámgyors támadásokra átváltó olaszok végül 4:2-re nyertek. A harmadik nagy generáció – Puskásék csapata – tehát nem előzmények nélkül ért el világraszóló sikereket az ötvenes években.

Az 1954-es világbajnokságon is döntőbe jutott magyar válogatott felkészülését az angolok elleni barátságos mérkőzések szolgálták. A 6:3-as és 7:1-es magyar győzelmek a passzjátékra építő magyar futballiskola felülkerekedését is jelentették az angol erőfocival szemben. A svájci világbajnokságon végül – 1938-hoz hasonlóan – ismét ezüstérmet szerzett a magyar labdarúgó-válogatott. Meglepetés volt az eredmény, hisz az akkor a világ legjobbjának tartott magyar csapat szenvedett vereséget a döntőben. Az Anglia elleni mérkőzések tükrében különösen igaz az, hogy 1954-ben a magyar csapat volt a világbajnokság favoritja. Az Aranycsapat ugyanis Anglia kilencven éves hazai veretlenségét törte meg a 6:3-as győzelemmel, a visszavágón elért 7:1 pedig az angol válogatott máig legnagyobb veresége. Szállóigévé vált abban a korban, hogy „az angolok egy hétre jöttek és hét-eggyel mentek”.

Messzire vezetne a berni világbajnoki döntőben elszenvedett vereség okainak elemzése, itt most egy – a 7:1-es győztes mérkőzéssel összefüggő – tényezőt emelünk ki. A budapesti magyar–angol mérkőzés előestéjén került sor a „margitszigeti pénzosztásra”, a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetői prémiumot osztottak szét a sikeres londoni mérkőzésért, egyben ösztönzésnek szánták a jutalmakat a világbajnokság előtt. Hiába külön-külön hívták be a labdarúgókat, kiderült a kivételezés: Puskás Ferenc és Bozsik József egyaránt 200 ezer forintot kapott (az akkori havi átlagfizetés közel háromszázszorosát!), a többi játékos 50 ezret, a három volt fradista, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és Budai László pedig fejenként csak 10 ezret. (A Rákosi-korszak éveiben a jobboldal csapatának számító FTC a nevét és hagyományos színösszeállítását nem tarthatta meg, legjobb játékosait a Honvédba irányították.) Többen megfogalmazták azóta: az Aranycsapat bomlása még a világbajnokság előtt, a 7:1-es magyar–angolt megelőző margitszigeti osztozkodáskor elkezdődött.

Címoldalra került-e másnap a Szabad Népben a magyar futballtörténelem egyik legnagyobb győzelme, az angolok elleni 7-1-es diadal? „Túlsúly a védekezésben, emberfölény a támadásban!” – kinek a nevéhez köthető az Aranycsapat játékát pontosan leíró mondat? Már 1934-ben is összecsapott egymással a magyar és az angol csapat. Melyik válogatott győzött ezen a mérkőzésen?

Fedezze fel a válaszokat Kas Géza írásában!