Kossuth és tábornokai

Bár a Bat­thyá­ny-kor­mány idő­sza­ká­ban ki­de­rült, hogy a Ma­gyaror­szá­gon ál­lo­má­so­zó cs. kir. had­se­reg fel­ső ve­ze­té­se nem túl nagy ro­kon­szenv­vel fi­gye­li a ma­gyar pol­gá­ri átala­ku­lást, s kü­lö­nö­sen a Habs­burg Bi­ro­dal­mon be­lü­li ön­ál­ló ma­gyar ál­lam meg­te­rem­té­sét. A mi­nisz­ter­el­nök­nek kö­szön­he­tően ugyan ideig-ó­ráig si­ke­rült biz­to­sí­ta­ni e több­nyi­re a császár szol­gá­la­tá­ban megőszült ve­zér­őr­na­gyok, al­tá­bor­na­gyok és tá­bor­szer­na­gyok legalább passzív en­ge­del­mes­sé­gét, de 1848 ok­tó­be­ré­ben egyes főhadparancsnokságok (az er­dé­lyi és a bán­sá­gi) ve­ze­tői, il­let­ve az alá­juk ren­delt ha­dosz­tály- és dan­dár­pa­rancs­no­kok egy­más után mond­ták fel az en­ge­del­mes­sé­get a ma­gyar kor­mány­zat­nak.