Kállay Miklós és az öntözésügy

Kállay Miklós – agrárminiszterként és az Öntözésügyi Hivatal elnökeként – egy olyan időszakban (1932–1942) került közelebbi kapcsolatba a magyar vízgazdálkodási feladatokkal, amelyet a hazai öntözéstörténetben felívelő korszaknak tekintünk.

A trianoni békediktátum következtében Magyarország vízrajzi helyzete is megváltozott, területe nagy része síkság lett, melyet az utódállamok magasabb fekvésű területei öveztek, ezért hazánknak már nemcsak a sokszor kiszámíthatatlan természeti erőkkel kell(ett) megküzdenie, hanem a szomszédos országok vízügyi politikájával is.

A két világháború közötti vízügyi szolgálat kiemelkedő vezetője, Sajó Elemér 1930 tavaszára elkészített Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megállapítása tárgyában címet viselő munkájának kezdőmondata a következőképpen szól: „Sík fekvésű országok boldogulása már a régi időkben is jelentékeny részben attól függött, hogy egyrészt miképpen védekeztek a síkságokat elárasztó, elmocsárosító vizek kártételei ellen, másrészt pedig miképpen tudták a vizekben rejlő hatalmas erőket hasznukra fordítani…”

Az új országhatárok megváltozott gazdasági lehetőségeket is jelentettek. Míg a történelmi Magyarország több területe is alkalmas volt a mezőgazdasági termelés igényeinek kielégítésére, addig ez a szerep 1920 után főleg az Alföldre hárult. A termelés hatékonyabbá tételének szükségességét támasztotta alá az is, hogy miközben a termőterületek mennyisége 1919 és 1935 között alig változott, a lakosság száma egymillió fővel nőtt. 1932-ben a Földmívelésügyi Minisztérium kezdeményezésére Hármas Öntözési Bizottság (kultúrmérnök, gazdálkodással foglalkozó szakember és egy geológus részvételével) alakult azzal a céllal, hogy felmérje a helyzetet és meghatározza a feladatokat.

A bizottság javaslata nyomán született meg az 1937. évi XX. törvénycikk az öntözőgazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről, amit az Öntözésügyi Hivatal megalakulása és Kállay Miklós elnöki kinevezése követett. Elnöki megbízatása idején (1937–1942) épült a békésszentandrási vízlépcső, valamint a tiszafüredi szivattyútelep és öntözőcsatorna. Elkezdték tervezni a tiszalöki vízlépcsőt és a Keleti-főcsatornát is, melyek azonban csak 1945 után valósultak meg.