Aki most, közel két évtized múltán visszatekint a nyolcvanas évek magyar irodalmára, pontosabban ennek életére és intézményeire, megállapíthatja, hogy ez az évtized az irodalom szabadságharcának korszaka, igaz, kissé hosszúra nyúlt és kiábrándító tapasztalatokkal is terhes korszaka volt. Hasonló szellemi függetlenségi küzdelem ment végbe 1955–1956 folyamán, akkor azonban jóval sebesebb volt az események menete. Az 1956 nyarán kis híján visszaszerzett irodalmi autonómiát azonban a magyar forradalom leverése igen radikálisan és fájdalmasan megszüntette. A nyolcvanas években az autonómiáért viselt küzdelem lassabban haladt előre, voltak átmeneti visszaesései, sőt súlyos kudarcai. Az az irodalompolitika, amely az ötvenes évek „felvilágosulatlan” abszolutizmusát később a mind többet bírált paternalista gyakorlatával váltotta fel, ugyanis egészen 1988 tavaszáig érvényben maradt. Az irodalompolitika ingerülten, nemegyszer hisztérikus intézkedésekkel reagált minden olyan jelenségre, amely a központilag elgondolt irodalommodelltől eltért, vagy éppenséggel a hivatalos állásponttal szemben valamilyen ellenzéki pozíciót képviselt.
Szellem ésOlvassa a teljes cikket INGYENES regisztrációval!
Csatlakozzon több mint 30.000 Rubicon Online olvasóhoz és fedezze fel a történelmet! Ingyenes regisztrációval:- Prémium tartalmaink közül hármat ingyen olvashat
- Korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunk tartalmához
- Kedvenc cikkeit elmentheti olvasói fiókjába és könyvjelzők segítségével ott folytathatja az olvasást, ahol félbehagyta