Feketeingesek Albionban

Az első világháborút követő évek Közép- és Kelet-Európában nem csupán a fizikai határokat szabták át drámai mértékben, hanem sok „fejben” is súlyos pusztítást végeztek. Emberek tízmilliói szegődtek a szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali eszmék hívévé vagy egyszerűen haszonélvezőjévé, csendestársává. A fasiszta, náci és kommunista „vírus” Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is megjelent, de itt nem az európai kontinens legyengült államszervezeteivel és a szélsőségek ellen immunitással nem rendelkező népekkel vagy népcsoportokkal került szembe. Így a liberális parlamentarizmus, a szabad piacgazdaság és az emberi és polgári jogok őshazájában, Nagy-Britanniában a legerősebb szélsőjobboldali pártnak, a Fasiszták Brit Uniójának (BUF) legmagasabb taglétszáma félszázezer főt tett ki, és a Westminsterbe sem ez a párt, sem a többi, időnként operettalakulatra emlékeztető fasiszta vagy náci párt nem tudott bejutni. 

Pedig a körülmények itt is kedvezően alakultak a szélsőséges erők számára: Nagy-Britannia a század első évtizedeiben elvesztette vezető helyét a világban, a régóta húzódó ír függetlenség ügye megosztotta a közvéleményt, a világháborút követően súlyos szerkezeti és termelési válság köszöntött be (s ennek nyomán 1926 májusában az ország történetében az első általános sztrájk), a politikai erőviszonyok tartósan megváltoztak (az utolsó liberális miniszterelnök 1922-ben volt hivatalban, míg az első munkáspárti vezető 1924-ben). Általánosságban egyfajta világvége hangulat alakult ki, miután a sokak által kezdetben romantikusan felfogott „nagy háború” a történelemben addig soha nem látott vérfürdővé változott. A szédítő iramú változások elől azonban csak egy törpe kisebbség menekült a szélsőségesekhez, akik elzárkózást, protekcionizmust, az idegenek távol tartását, valamint „rendet” követeltek. 

A brit rendpártiság túlnyomórészt az olasz korporatizmus elveit, valamint Benito Mussolini mozgalmának külsőségeit vette át. A szélsőjobboldali mozgalmak az 1930-as években általában radikalizálódtak és a német náci ideológiát, illetve Adolf Hitler személyi kultuszát kezdték követni; ez utóbbi azonban inkább egyes, a közéletben jól ismert személyekhez fűződött, s tömegbázisra nem talált. A brit nácibarátok többsége az 1939. szeptemberben kitört háborúban a hazáját választotta az „eszmével” szemben; 1945-öt követően pedig a diszkreditálódott fasizmus és nácizmus gyakorlatilag teljesen eltűnt a Brit-szigetekről; a két világháború közötti létezésük mindössze egy színes – fekete – epizódot jelent a brit királyság ezeréves történetében.