rubicon

Életfogytiglani emigráció

Kínpad, börtön vagy emigráció
27 perc olvasás

„És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, 
Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, 
És a latrok, kik a hazát elárulták, 
Urak lőnek… oh szív, szívem, ne repedj meg!”

(Petőfi Sándor: A majtényi síkon)

Petőfi 1847. május 30-án írta versét, alig több, mint két év múlva neki a halál jutott, sokaknak – így Kossuth Lajos kormányzó elnöknek – életfogytiglani emigráció.

Szinte napra pontosan egy évszázaddal azután, hogy Petőfi sorait papírra vetette, a menekülés útját választotta Nagy Ferenc miniszterelnök és Varga Béla, a Nemzetgyűlés elnöke. Majd egymást követve: Sulyok Dezső, a szabadságpárt, Pfeiffer Zoltán, a függetlenségi párt vezére, Peyer Károly, az szociáldemokrácia régi harcosa, Barankovics István, a demokrata néppárt vezetője, s velük sok ezren, akik szembeszálltak a szabadságot és nemzeti függetlenséget elnyomó akarattal.

Ezt az akaratot most is, mint a 18. és 19. században, birodalmi törekvések vitték győzelemre. De a szabadság híveinek meg kellett küzdeniük a nagyhatalmi akarathoz idomuló belső erőkkel is, amelyek minden eszközt felhasználtak a demokrácia és a függetlenség megakadályozására, mert csak így szerezhették meg a hatalmat. A kommunista párt a szovjet megszállók segítségével 1947 végére felülkerekedett ebben a harcban, a vesztesekre várt a Gulag, a börtön, a vesztőhely vagy a menekülés. Az utóbbit választó, emigrációs csoportról – az „1947–49-esekről”– igyekszik vázlatos képet adni e tanulmány. 

 

A második világháború utáni emigrációs hullámok – 1944/45, 1947/49, 1956/57 – komoly vérveszteséget jelentettek Magyarországnak. A háború alatt és után a távozás okai igen eltérőek lehettek. Már a front közeledtével megindult a menekülés, amit csak erősített a nyilas hatalom kiürítési parancsa. 1945 áprilisában

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.