Edvard Beneš cseh politikus születése – 1884. május 28.

1935-ben T. G. Masaryk után őt választották második köztársasági elnökké a prágai nemzetgyűlésben. 1938-as lemondását követően, 1940-ben az ideiglenes külföldi csehszlovák államigazgatás élére állt, és Londonban megújította elnöki tevékenységét. 1945-ben hazatérve újraválasztották az elnöki tisztségbe. Hatvannégy éves korában, 1948. szeptember 3-án bekövetkezett haláláig ő maradt az időközben a kommunisták kezére került ország köztársasági elnöke.

Politikai pályafutásának kimagasló teljesítményei mellett két súlyos kudarcát tartja számon a történetírás. Kétségkívül az 1918. október 28-án kikiáltott első Csehszlovák Köztársaság volt élete meghatározó élménye. Masaryk és a szlovák Milan Rastislav Štefánik oldalán, a párizsi székhelyű Csehszlovák Nemzeti Tanács főtitkáraként, majd az ideiglenes csehszlovák kormány külügyminisztereként sikerült elérnie az antant-hatalmak és az Egyesült Államok támogatását.

Húsz évvel később az 1938-as müncheni szerződéssel, valamint a rövid életű Második Köztársaság 1939. március 14-i felbomlásával átmenetileg véget ért a versailles-i csehszlovák álom. Beneš ismét emigrációba kényszerült. Sikeres londoni emigrációs tevékenységének köszönhetően, Churchill, Roosevelt és Sztálin támogatását biztosítva, 1945 áprilisában ismét győztesen térhetett haza Londonból – Moszkván, Kassán, Pozsonyon keresztül – Prágába. Nem egészen három évvel később, 1948 februárjában, Közép-Európa szovjetizációjának befejezéseként, a kommunisták átvették a hatalmat Prágában. Beneš, a köztársaságpárti most velük és Sztálinnal szemben kényszerült kapitulálni.  

Az alábbiakban röviden az Első Köztársaságban 1918–1938 között betöltött szerepét tekintjük át. A tény, hogy Beneš rövid három évtizeden belül két alkalommal döntő szerepet vállalt abban, hogy a 17. században megszűnt önálló Cseh Királyság örökségét megújítva, létrejöhessen a 20. századi Csehszlovákia, egyedül a lengyelekével összehasonlítható siker a kontinens történelmében. 

Szerepe a párizsi békekonferencián

Az első világháború alatt T. G. Masarykkal, az 1918-ban az új állam első elnökévé választott atyai barátjával szorosan együttműködve, intenzív emigrációs politikai propagandamunkát fejtettek ki az antant kormányoknál, hogy azok háborús céljaik emeljék a „csehszlovákok felszabadításának” ügyét. Tény, hogy már 1918 nyarán az antant nagyhatalmak és az Egyesült Államok szövetségesként ismerték el a még meg sem alakult Csehszlovákiát és annak hadseregeként az oroszországi, olaszországi és franciaországi csehszlovák légiókat. Beneš a háború végén, egészen 1919 szeptemberéig Párizsban maradt. A francia külügyminisztériummal szorosan együttműködve részt vett az 1919. január 19-én elkezdődött békekonferencia előkészítésében, majd annak munkájában.  

Jóllehet, az Osztrák-Magyar Monarchia, a Balkán és a Baltikum államjogi átalakításának vezérelveként Wilson programjának jegyében a nemzeti önrendelkezés, illetve a nemzetiségi elvet tekintették meghatározónak, mégis Benešnek és Masaryknak francia, s részben brit és amerikai támogatással sikerült a nemzetiségi szempontokat háttérbe szorítaniuk. A határok kijelölésében egyre nagyobb szerepet játszottak „a gazdasági körülmények és a történeti sajátosságok”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a 3,3 milliós csehországi, szlovákiai német lakos mellett a hozzávetőleg 850 ezer szlovákiai és kárpátaljai magyar lakosság is a csehszlovák államhoz került. 

Beneš úgy érvelt, hogy a szlovákiai területeken eredetileg kevés magyar volt, de a szlovákokat folyamatosan magyarosították. Ezért a csehszlovák békedelegáció szerint „az igazság diadala lesz, ha vége szakad ennek a brutális, embertelen politikának, és a magyarok rákényszerülnek, hogy beérjék saját nemzeti erőikkel. A déli határ mentén lakó magyarok egy része Szlovákiának fog jutni, ennek fejében azonban jelentékeny szlovák kisebbség marad Magyarországon.” Főleg arra törekedett, hogy az 1919 januárjában a csehszlovák kormány által kitűzött területi követeléseket történetileg mindenben igazolt, katonailag pedig lehetőség szerint befejezett tényként mutassa be. Ezért például a csehszlovák–magyar határok esetében 1918. november 29-én párizsi táviratában arra kérte Karel Kramář csehszlovák miniszterelnököt, hogy amint hazaérkeznek a külföldi csehszlovák légiók, a szudétanémet, a felső-magyarországi szlovák és rutén vidékeket – minden nagyobb felhajtást mellőzve – foglalják el, ezzel is megerősítve a területi követelések létjogosultságát. „A csöndben végrehajtott kész tények politikája és a helyzet katonai kezelése fog dönteni. Erre most jogot adtak nekünk. A közvéleménynek minderről nem kell semmit sem tudnia” – üzente a csehszlovák miniszterelnöknek.

A Legfelsőbb Tanács előtt, 1919. február 5-én tartott három és félórás expozéja során a nagyhatalmak meggyőzése érdekében ígéretet tett arra, hogy az új Csehszlovákia kisebbségei részére messzemenő kisebbségi jogokat kíván biztosítani, amivel az országo, a svájci mintát követve, „keleti Svájccá” válik. A Magyar Tanácsköztársasággal szembeni közös román–jugoszláv–csehszlovák fellépés idején pedig arra törekedett, hogy a sikeres antibolsevista hadjárattal meggyőzze a békekonferencia főtanácsát, hogy a korábban elutasított maximális csehszlovák területi igényeket is támogassák.

A kisantanttól a csehszlovák–szovjet szerződésig  

Beneš 1919 szeptemberében, öt évi emigrációs és külföldi munka után tért haza Prágába. 1935-ig a mindenkori csehszlovák kormányok „örökös külügyminisztereként”, 1921-ben rövid ideig miniszterelnökként is nagy súlyt helyezett a versailles-i status quo katonai, gazdasági és diplomáciai bebiztosítása érdekében. A két magyarországi királypuccs idején sikerült megnyernie a román és a jugoszláv kormányokat – a Habsburgok restaurációs törekvései és Magyarország revíziós politikája elleni közös fellépés jegyében – a kisantant létrehozására. 

Aktív szerepet játszott a Népszövetség genfi kongresszusain, rövid ideig a Népszövetség elnöki tisztségét is betöltötte. Szoros kapcsolatot ápolt a francia, brit és amerikai kormányokkal, s kereste az együttműködési lehetőségeket Ausztriával, majd az 1920-as évek közepétől kezdve Lengyelországgal, Németországgal, az 1930-as években pedig a Szovjetunióval is. 1932-ben dunai tervet dolgozott ki a kisantant államok, Ausztria és Magyarország együttműködésre, de minden oldalról elutasításra talált. 

Kereste a kiegyezés lehetőségét a német szociáldemokratákkal, aktivista csoportokkal, valamint a csehszlovákiai Egységes Magyar Párttal is. Ennek jegyében miniszteri tárcát kínált fel a csehszlovák kormányban Esterházy Jánosnak, aki azt – a prágai kisebbségpolitika teljesítetlenül maradt ígéretei miatt –  elutasította. A hitleri Németország háborús készülődését látva, 1935-ben viszont francia mintára szövetségi szerződést írt alá Moszkvával. 1935-től kezdődően egyre súlyosabban érintették Prága bel- és külpolitikai helyzetét a diplomáciatörténetben csehszlovák válságként ismert események. 

A müncheni szerződés következményei    

Beneš elnök az Anschlusst követően, 1938 tavaszán és nyarán mindent megpróbált megtenni annak érdekében, hogy a Csehszlovákia felszámolására törekvő hitleri Németországot sikerüljön meghátrálásra kényszerítenie. A májusi katonai mozgósítás után Párizs és London 1938 szeptember elején a Hitlerrel való megegyezést javasolta Benešnek, aki magára maradva kénytelen volt tudomásul venni az 1938. szeptember 29–30-i müncheni egyezményt.

A francia és brit megbékélési politikának súlyos következményei voltak. A német és olasz részről a háborúra való felkészülés jegyében megkötött megállapodással Csehszlovákia súlyos helyzetbe került. Prága nemcsak a szudétanémet többségű területeket – Szlovákiában pedig Dévényt és a Pozsonnyal szembeni Ligetfalut – volt kénytelen átengedni Berlinnek. A csehszlovák–német határokon kiépített katonai erődítmények és a németeknek átadott észak-, nyugat- és dél-csehországi területen működő jelentős hadipari létesítmények szintén a Harmadik Birodalomhoz kerültek. 

Beneš 1938. őszi politikai, diplomáciai „kapitulációja” mögött a nyugati szövetségesei által magára hagyott Beneš nem merte, nem akarta vállalni a Hitlerrel szembeni háborút. A vélhetően rendkívül súlyos anyagi- és emberveszteségek mellett a bizonyosra vehető teljes német megszállás lehetőségét is mérlegelnie kellett. Ezért a „kisebbik rosszat” választotta: „Könnyelműség lenne részemről, ha a nemzetet ebben a pillanatban vágóhídra vezetném egy elszigetelt háborúban” – közölte döntését a katonai ellenállást sürgető vezérkari tábornokai előtt 1938. szeptember 29-én  

Hitler azonban így is mindent elkövette annak érdekében, hogy Beneš távozzon a prágai várból és a maradék Csehszlovákiából. Beneš végül az új csehszlovák miniszterelnöknek, Jan Syrový tábornoknak küldte el lemondó levelét, 1938. október 5-én, október 22-én pedig Londonba, majd három hónappal később az Egyesült Államokba távozott. A második világháború kirobbanását követően azonban Chuchill támogatásával visszatért a brit fővárosba, s elkezdte 1945. április 5-éig tartó – az elsőhöz hasonlóan sikeres – második emigrációs tevékenységét, 1948. szeptember 2-án bekövetkezett haláláig.

Honnét ered a kisantant gondolata? Min múlott, hogy nem jött létre 1920-ban a szovjetellenes lengyel–román–magyar blokk? És milyen szerepet játszott Beneš a csehszlovák–román–jugoszláv kisantant szövetség megszervezésében és működtetésében? 

Fedezze fel a válaszokat Gulyás László: A kisantant cikkében!