Buda visszafoglalása

Az 1849. áprilisi tavaszi hadjárat végén a hadműveletek új céljának kijelölésénél Buda visszavétele mellett szóló érvek között voltak politikaiak és katonaiak egyaránt. Debrecenben, 1849. április 14-én a magyar nemzetgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és az ország függetlenségét, s mivel ezt a külfölddel is el akarta ismertetni, mielőbb szabaddá kellett tenni a fővárost. A katonai érvek közül a legfontosabb az volt, hogy a tavaszi hadjárat folyamán a honvédsereg nemcsak kiűzte az ország nagy részéből a cs. kir. fősereget, de az addig egymástól elkülönülve operáló hadtesteket egy területre „összpontosította”. A Komárom alatt álló magyar hadsereg kevesebb mint 27.000 főt számlált, 107 löveggel; a Bécs előtt álló cs. kir. fősereg – a Délvidékre távozott Jellačić-hadtest nélkül is – ennek több mint a kétszeresét. Ezt az erőfölényt a magyar hadsereg még akkor sem egyenlíthette ki, ha a Pest előtt hagyott erőket és a felmentett Komárom helyőrségének tekintélyes részét csatasorba állítja. Ezért a haditanács úgy döntött, hogy a hadsereg zöme vonuljon Buda alá, s próbálja meg visszavenni azt az ellenségtől. 

A magyar fősereg – a VII. hadtest Komáromból Győrbe irányított két hadosztálya kivételével – május 4-én érkezett Buda alá. Itt hamar kiderült, hogy a vár védelmét alaposan megszervezték. A szükséges erődítési munkák elvégzésével jelentősen javult a vár ellenállóképessége, a védők elszántak a végsőkig való ellenállásra. A vár parancsnoka Heinrich Hentzi von Arthurm tábornok négy (két-két határőr és sorezredi) gyalogzászlóaljjal, kevés lovassággal és kb. 90 löveggel rendelkezett.

A várat három hadtest (I., II., III.) és a VII. hadtest Kmety-hadosztálya vette körül. A kb. 30 000 fős sereget 142 tábori löveg támogatta. Miután Görgei a megadásra felszólító levéllel nem ért el eredményt, megkezdte a vár lövetését. Kis űrméretű lövegei azonban csak kevés kárt tudtak okozni, a gyalogsági támadások pedig szintén sikertelenek voltak. Bebizonyosodott, hogy a vár bevételéhez rést kell törni a falon, és ehhez a védművekre teljesen hatástalan tábori lövegek helyett ostromlövegekre van szükség.

Görgei másnap parancsot küldött Guyon tábornoknak, hogy indítson nehézlövegeket Buda alá. A komáromi várparancsnok az április 26-i csatában zsákmányolt négy 24 és egy 18 fontos bronzágyú, és a vár készletébe tartozó négy 60 fontos mozsár előkészítését rendelte el. Ezután a lövegeket, illetve a szükséges lőszereket gőzhajóra rakták és elindították Óbudára.

Közben Budánál kijelölték a várfalnak azt a szakaszát, amelyen rést kell törni. Miután ezt Görgei jóváhagyta, a hadsereg tüzérparancsnokának, Psotta Móric alezredesnek az irányításával megkezdődött a réstörő- és az ezt fedező ún. leszerelő üteg helyének előkészítése. 

A tüzelőállások kiépítése lassan haladt, hiszen csak sötétben lehetett dolgozni, nehogy a védők idő előtt felfedjék az ostromlövegek leendő helyeit. Az ostromágyúk május 14-én már a Naphegy mögött készen álltak arra, hogy a műszaki munkák befejezése után tüzelőállásokba kerüljenek. A lövegek mozgatására szintén csak éjjel került sor, a legnagyobb elővigyázatosság mellett. Az ágyúk, szekerek kerekeit szalmával kötötték be, hogy lehetőleg zajtalanul haladjanak. Május 15-én az esti órákban megkezdték a lövegek bevontatását. Másnap reggel 4 órakor megszólaltak a nehéz ágyúk és este 6 óráig a tábori lövegekkel együtt szinte szünet nélkül lőtték a várat.

A másnap folytatódó lövetés eredményeként a vár falán rés keletkezett, mire Görgei elrendelte a rohamot. Ez elhamarkodott döntésnek bizonyult, mert a rés még nem volt eléggé járható. A május 17-én hajnalban indított roham alkalmával a támadóoszlopok nem tudtak a várba hatolni. További három napra és több mint kétezer lövedék kilövésére volt még szükség, hogy május 21-én hajnalra kitűzhessék a roham új időpontját.

A terv szerint a rést az I. hadtest két zászlóaljának kellett támadnia. További zászlóaljak feladata volt, hogy egy, a réstől délre indított támadással az ellenséget erejének megosztására késztessék. Az I. hadtesttel egyidőben a II. és a III. hadtestnek, valamint az önálló Kmety-hadosztálynak is támadnia kellett, hogy a várvédőket minden irányból foglalkoztassák. A főirány azonban a rés volt.

A zászlóaljak reggel háromig észrevétlenül a falak közelébe jutottak. Ekkor szólaltak meg a réstörő üteg ágyúi, jelt adva az általános rohamra. Az I. hadtest rohamoszlopai élén Nagysándor József tábornok és Máriássy János ezredes haladtak. A III. hadtestet Leiningen-Westerburg Károly ezredes, hadosztályparancsnok vezette. A hadtestparancsnok, Knezić Károly tábornok öccse ugyanis a védősereg egyik határőrzászlóaljában szolgált, s Knezić el akarta kerülni azt, hogy fegyverrel találkozzanak szembe. A II. hadtest csapatait Asbóth Lajos ezredes, a VII. hadtest egyik hadosztályát Kmety György ezredes vezette. Az első magyar zászlót Püspöky Grácián, a zalai 47. honvédzászlóalj pár nappal korábban beállt katonája tűzte ki a vár falára.

A betörő zászlóaljak parancs szerint a fegyvertár elfoglalására, illetve a délről támadó II. hadtest megsegítésére indultak. Ezután a vár déli része magyar kézre került. Hentzi ekkor a Szent György térnél próbálta meg elszigetelni a támadókat, s minden nélkülözhető erejét ide irányította. Csapatait személyesen vezette ellentámadásra a honvédek ellen, ez azonban az életébe került. A 47. (zalai) honvédzászlóalj katonái rálőttek, s Hentzi sebesülésébe rövidesen belehalt.

A Szent György tér környéki harc a védőket megfosztotta tartalékaiktól, így fokozatosan minden ponton tért nyertek a támadó csapatok. A várba hatoló honvédek előtt a megmaradt védők három és fél óra harc után letették a fegyvert. A roham gyors és sikeres volt, de sok áldozattal is járt. Magyar részről 368 fő esett el és 700 sebesült meg.

A későbbi közkeletű érvelés szerint Görgeinek Komárom felmentése után Bécs ellen kellett volna támadnia, s akkor Bécs „egy érett alma gyanánt hull vala kezébe”. Csakhogy Bécs bevétele nem jelentette volna a háború végét. A főváros 1848 októberében egyszer már a felkelők kezére jutott, de ez egyáltalán nem akadályozta meg a katonai ellenforradalom kibontakozását. A fő cél az ellenséges főerők megsemmisítése lett volna, ehhez azonban a magyar hadsereg nem rendelkezett a legfontosabbal: az erőfölénnyel. Tény, hogy az orosz intervenció hírének megérkezése után mind Kossuth, mind Görgei igyekezett szabadulni az ostrom felelősségétől, holott az adott katonai helyzetben Buda ostromán kívül nemigen volt más reális lehetőség.  

Az utólagos kételyek ellenére tehát elmondhatjuk, hogy Buda ostroma az egyetlen reális katonai célt jelentette. A vár bevételével a honvédsereg komoly, 5000 főnyi veszteséget okozott az ellenségnek, 248 löveg és több ezer gyalogsági fegyver jutott a magyar sereg kezére. A meglehetősen véres ostrom egyike volt a szabadságharc legrövidebb ostromműveleteinek: mindössze 17 napig tartott. Az ellenségnek okozott veszteséget tekintve pedig a legnagyobb győzelemnek mondhatjuk. A foglyul ejtettek számát tekintve ehhez a győzelemhez csak az 1848. október 7-i ozorai diadal mérhető. Ozoránál azonban a horvát hadsereg legalacsonyabb harcértékű csapatai estek fogságba. Budánál a császári-királyi hadsereg négy elsőrangú zászlóaljat veszített. Emellett ez volt az egyetlen olyan eset 1848–49-ben, amikor egy hadsereg rohammal, s nem kiéheztetéssel vagy alkudozással foglalt el egy jelentős erődítményt.

Széchenyi vagy Kossuth? Magyarok és nem magyarok – kié a felelősség? És tényleg egy londoni sörgyárban dolgozó magyar emigránsok verték meg Haynaut?

Fedezze fel a válaszokat a szerző 1848–1849 legendái című tanulmányában!