1848–1849 legendái

1848–1849 története ma már a magyar nemzeti mitológia egyik meghatározó jelentőségű fejezete. Mítosz ez, hiszen tele van csillogó és drámai jelenetekkel, félelem és gáncs nélküli lovagokkal és hűséges szolgákkal; míg a másik oldalon cselszövőkkel és árulókkal, esküszegőkkel és banditákkal. A 19. századi képes albumokat lapozva mintha egy nagy, többfelvonásos dráma színképeit látnánk. 

Mint minden mítosz, 1848–1849 története is igaz és hamis elemekből állt és áll. A mítoszteremtés már a „nagy év” napjaiban megindult, hiszen nincs az a valóság, amely legendaként ne lehetne még szebb. Így született meg a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavaló Petőfi mítosza; így adott egy derék ponyvaíró Kossuth szájába imát a kápolnai csatatéren s egy másik az orsovai Duna-parton; s így lett a magyar szabadságharc talán legjobb hadvezéréből, Görgeiből Vörösmarty lantján „silány gazember, – ki e hazát eladta cudarul”.

1848–1849-nek azonban nemcsak „pozitív”, hanem „negatív” mítoszai is vannak. Ezek lényegében a vereség okozta nemzeti csalódás miatt keletkeztek, s azt sugallták, hogy „valahol utat tévesztettünk”; azaz a vereség azért következett be, mert a nemzet vezérei már a kezdetek kezdetén olyan hibákat követtek el, amelyek előrevetítették a tragikus véget.