Bécs második török ostroma és a magyarok

A nagyravágyó nagyvezír

A 17. század végi Európában komoly változások álltak be a nemzetközi politika színpadán. Nyugaton az egyre ambiciózusabb XIV. Lajos (1643–1715) francia király agresszív, terjeszkedő külpolitikával lépett fel a Rajna-mentén, védekező háborúra kényszerítve az osztrák Habsburgokat. Keleten, az Oszmán Birodalomban, IV. Mehmed (1648–1687) szultán uralkodása alatt Köprülü Mehmed és fia, Ahmed nagyvezírek terrort sem nélkülöző szervező munkájuk nyomán újra cselekvőképes nagyhatalommá tették a Portát. Az oszmán seregek sorra indították hódító hadjárataikat Velence, Lengyelország, Oroszország, majd Magyarország ellen. 1676-tól az Oszmán Birodalom rangban második méltóságát, a nagyvezíri pozíciót Kara Musztafa vette át.

A „szultán legfőbb szolgája” érzékelve a Napkirály, XIV. Lajos nyugati törekvéseit, elérkezettnek látta az időt, hogy a Porta a szorult helyzetben lévő Habsburg Birodalom ellen indítson háborút. Álláspontját az is erősítette, hogy Thököly Imre a bujdosókat sikeres fegyveres akciókra vezette 1678-tól Felső-Magyarországon. A kuruc vezér hadisikerei felkeltették nem csak a törökök, hanem a franciák érdeklődését is, így a Habsburg kormányzat fegyverszünetre kényszerült a kurucokkal szemben. Az I. Lipót (1657–1705) német-római császár által vezetett Habsburg Monarchia gyengeségeként értékelték Thököly sikereit. Thököly Imre 1682-től 1685-ig a felső-magyarországi török vazallus állam fejdelme lett, akit az oszmánokon kívül a francia király is támogatott. Ezért amikor 1681 februárjában az Oszmán Birodalom békét kötött Oroszországgal, és IV. Mehmed szultán nem mutatkozott nyitottnak a vasvári béke megújítására, már számítani lehetett arra, hogy idő kérdése és Kara Musztafa nagyvezír megindítja hadjáratát a Habsburg Birodalom ellen.

Bécs ostroma

A Habsburg udvar időben értesült az oszmán tervekről, ezért 1683 tavaszán katonai szövetséget kötöttek III. Sobieski János (1674–1696) lengyel királlyal, aki a szerződés alapján kész volt személyen is hadba szállni a török ellen. A franciák törekvése ellenére, XI. Ince pápa (1676–1689) kereszténységet mozgósító diplomáciája sikerrel kecsegtetett. Savoya, Toscana, Genova, Spanyolország, Portugália anyagi segítséget, míg Bajorország és Szászország katonai támogatást ígértek az oszmánok elleni háborúhoz. A törökök április 1-én indultak el Drinápolyból Bécs elfoglalására. A császári seregek már a királyi Magyarországon részt vettek az előcsatározásokban Lotaringiai Károly vezetésével, de a nyomasztó török létszámfölény miatt végül július elején, Bécset megfelelő helyőrséggel megerősítve, a Duna északi partjára vonultak vissza. I. Lipót császár július 7-én hagyta el a székvárost a kormányzati szervek kíséretében Passau felé, ahová vitte magával az Esterházy Pál nádor által Pozsonyból kimenekített Szent Koronát is.

A Kara Musztafa nagyvezír parancsnoksága alatt álló, 150 ezer főt meghaladó sereg 1683. július 14-én vette körül Bécs városát. A császárvárost, gróf Rüdiger Starhemberg tábornagy vezetésével és Andreas Liebenberg polgármester önfeláldozó segítségével, mintegy 21 ezer ember védelmezte. Az ostromlókat sokáig sikerült feltartóztatni, de a járványoktól is megtizedelt védők szeptember 3-án kénytelenek voltak feladni az elősáncot, és így félő volt, hogy a város hamarosan elesik Az elkeseredett védők a Szent István dóm tornyából, fáklyák fényével kérték a felmentő sereg mielőbbi beavatkozását. 

A kahlenbergi csata

A lengyel király, Sobieski János vezette lengyel és birodalmi seregek, mintegy 70 ezer fővel, 1683. szeptember 12-én Kahlenberg mellett vívták döntő ütközetüket Kara Musztafa oszmán seregeivel. A keresztény erők, a sereg jobbszárnyán harcoló lengyelek kiemelkedő helytállásának köszönhetően elsöprő győzelmet arattak. A török had több mint 20 ezer embert veszített el ebben az összecsapásban, és az ezt követő visszavonulásban még további 8 ezer fő esett áldozatul. A Bécs felmentésére érkezett szövetséges erők Kara Musztafa erőinek üldözését Magyarországon is folytatták, és 1683. október 9-én Párkánynál újabb győzelmet arattak a török hadak felett. Bécs felmentése, a kahlenbergi győztes csata ráébresztette Európát, hogy itt a lehetőség az Oszmán Birodalom elleni sikeres közös fellépésre. Ennek eredményeként, és XI. Ince pápa óriási szervezőmunkájának hála, 1684-ben életre hívták a Szent Ligát, amely Magyarország felszabadításáért folytatott sikeres offenzívasorozatot az 1699-es karlócai békéig. A kérdés már csak az, hogy a magyar politikai és katonai elit, a nemesség, hogyan viszonyult a két nagyhatalom újabb kárpát-medencei élet-halál harcához?

Magyarok a török szövetségben

A kuruc vezér, Thököly Imre 1683. június 10-én találkozott az eszéki katonai táborban Kara Musztafa nagyvezírrel, aki a Bécs elleni támadásban Thökölyt a Duna bal partján való együttműködésre utasította. A kuruc sereggel, amelynek rendelkezésre álló létszáma igen változó (15–18 000 fő) lehetett, betört a Felvidék nyugati vármegyéibe, majd mivel azok behódoltak neki, Thököly Pozsony ellen vonult. A város meghódolt előtte, de a vár ostromát négy nap után fel kellett függesztenie, mert a beérkező császári csapatok elől inkább Semptére vonult vissza. Főhadiszállását Nagyszombatban rendezte be, és bár a nagyvezír sürgette, hogy kapcsolódjon be Bécs ostromába, ennek a parancsnak nem tett eleget. Helyette felvette a kapcsolatot Sobieski Jánossal, hogy segítsen neki közvetíteni a bécsi udvarral való tárgyalásokban.

Apafi Mihály erdélyi fejedelem Kara Musztafa parancsára hadaival 1683 nyarán megindult Bécs felé. Lassított menetben Győrig jutott, majd seregét hátrahagyva személyesen jelent meg Bécs alatt a nagyvezír táborában. A törökök kahlenbergi veresége után Apafi hadaival sietve visszatért Erdélybe. Thököly is kivonta magát a menekülő oszmán hadak hatósugarából, sőt a Budára rendelésének és csapatai átengedését követelő parancsnak sem tett eleget. Mivel a bécsi udvar Thököly mindenfajta megkeresését elutasította, és a török segítségre sem számíthatott, így fejedelemsége 1685-re összeomlott, s október 15-én a törökök fogságába esett.

Magyarok a keresztény táborban

A magyarok 17. század végi megosztottsága oda vezetett, hogy 1683 nyarán az ország fegyveres erejének zöme az oszmán hadigépezet segéderejeként tevékenykedett. A Habsburg udvarhoz hű magyarok ekkor Esterházy Pál nádor vezetése alatt álltak. Elsősorban a rendi haderővel, a végvárakban állomásozó katonákra és a püspökök bandériumaira számíthatott, összlétszámuk 8–10 000 fő körül lehetett. Maga Esterházy nádor az általa gyűjtött 3 600 fős sereggel a Bécs felmentésére készülő szövetségesek táborát gyarapította. Gombos Imre egykori putnoki várkapitány maroknyi hajdúcsapatával Bécs védelmében vett részt. A kahlenbergi győzelem után a nemesi és vitézlő rend katonái közül mind többen csatlakoztak Esterházy Pál nádor seregéhez. 1683 októberében 5 000 katonával, majd novemberben már 8 000 fős magyar sereggel vett részt a harcokban.

Amint megindultak a Szent Liga csapatai és 1686-ban felszabadult Buda, világossá vált a magyar elit számára, hogy a két nagyhatalom közül a Habsburg Birodalom lesz képes arra, hogy helyreállítsa Magyarország másfél évszázada elveszített területi egységét. A felszabadító háborúk nyomán az ország függetlensége azonban nem állt helyre. Magyarország a Habsburgok Duna-menti Birodalmának lett része, ezért továbbra is maradtak, akik a kurucos, Habsburg-ellenes politizálás útját járva fogtak fegyvert az ország függetlenségéért. 

Az erdélyi fejedelmek és a rendek örök kettősségben, örök dilemmában éltek: a két nagyhatalom közül vajon melyik oldalán tudnak életben maradni, hogyan tudják országukat megtartani? Vajon elfogadják-e a kényszerű török uralmat, vagy „rugoldozzanak” ellene, és mindenáron igyekezzenek a magyar Szent Korona oltalma alá kerülni, ahová természet szerint is tartoznak?

Fedezze fel a válaszokat Oborni Teréz Erdély dilemmája című tanulmányában!