Erdély dilemmája

A Magyar Királyságnak megalapításától kezdve szerves részét alkotta Erdély, az ország keleti tartománya, élén a magyar király által kinevezett, annak nevében kormányzó és bíráskodó vajdával. A Magyarországot a 16. században egyre erősebben támadó oszmán hatalom azonban nem csupán leszakította Erdélyt és a tiszántúli vármegyéket, de azt is megparancsolta, hogy az ország e részében új magyar állam alakuljon, amelynek uralkodója I. János király fia legyen, aki fölött az Oszmán Birodalom szultánja gyakorolja a főhatalmat. 

A keleti országfélből oszmán vazallusállam lett, az Erdélyi Fejedelemség, amely ugyan a birodalmon belül „különleges státussal” rendelkezett, azaz nagyobb szabadságot élvezett, mint a szomszédos Moldva és Havasalföld, a birodalomtól elszakadni azonban mintegy másfél évszázadig nem állt módjában. 

Az erdélyi fejedelmek és a rendek örök kettősségben, örök dilemmában éltek: a két nagyhatalom közül vajon melyik oldalán tudnak életben maradni, hogyan tudják országukat megtartani? Vajon elfogadják-e a kényszerű török uralmat, vagy „rugoldozzanak” ellene, és mindenáron igyekezzenek a magyar Szent Korona oltalma alá kerülni, ahová természet szerint is tartoznak? Valahányszor megkísérelték azonban, hogy szövetséget kössenek a magyar királlyal és csatlakozzanak a nyugati országrészhez, a Porta részéről kegyetlen bosszúhadjárat, adóemelés, keményebb bánásmód lett a következmény.