Az új fogadtatása

Ha feltesszük a kérdést: hogyan érinti az „új” a középkori ember mindennapjait, egy valamit azonnal le kell szögeznünk: az új megtöri az addigi állapotot, s ezzel „megzavarja” a rutinszerű magatartás megvalósulását, vagyis a hétköznapokat. Egy újfajta magatartásforma, tárgy, szín, anyag stb. csak az „új” jelleg elvesztésével tud beépülni a mindennapokba, s lesz ezzel része azoknak.

Nem szabad belemennünk abba a csapdába, hogy az adott dolog vagy jelenség első említése egyben az újdonságát is jelenti. Csak akkor beszélhetünk valami igazán újról, ha azokról a kortárs források is ilyen értelemben emlékeznek. Előfordulhat, hogy a számunkra „első” említést az adott korban megelőzhette egy olyan, amely nem őrződött meg. A források kritikus felhasználásánál arra is ügyelnünk kell, hogy az adott korban milyen beállítódással, milyen hátsó szándékkal emlegették az újat. Ha a kortárs alapállása pozitív volt a dolog iránt, akkor az új mint a reprezentáció elismert eszköze szerepel, s emiatt sokszor huzamosabb ideig emlegeti vadonatújként. Ha viszont a korabeli ember beállítódása negatív, akkor az is elképzelhető, hogy a kritizálási szándék miatt akkor is még újdonságszámba veszi, amikor már rég nem az.

A hétköznapokban jelentkező újszerűség elsősorban az anyagi kultúra területén, a ruházatban, az étkezésben, a lakásban mutatható ki, s a tárgyak, a szokások, sőt életformák megváltoztatásához vezet. Az újdonság fogadtatása sikert és kudarcot is jelenthet, vagy ahhoz vezethet mind a konkrét befogadó, mind a környezete számára. A többi emberre gyakorolható befolyás akkor jelentős, ha az újítás a nyilvános szférában jelentkezik, mint például a ruházat, vagy azok a lakomák, melyeket a háztartás magánszféráján túl rendeznek. Ilyenek például a keresztelői, esküvői lakomák vagy a halotti torok. Viszont amikor egy „magasabb rend” szokásait egy alacsonyabb társadalmi réteg akarja átvenni, az alá- és fölérendeltség isteni eredetű törvényét kérdőjelezi meg.

Az újdonságokat bizonyos egyházi körök ítélték el a legkeményebben. Az 1295-ös karthauzi generális káptalan egyik rendelkezése például kimondja, hogy miután az újításokból mindig zavar támad, ezért mind a mostaniak, mind a jövőbeliek számára tilos bármiféle változtatás, amely a rend régi szigorát érintené. Ugyanilyen szellemben járnak el a ciszterciek, amikor 1231-ben elrendelik, hogy a képek, szobrok, épületek és a ruházat területén semmiféle újdonságot nem szabad eltűrni, amely a rend régi tisztességét csorbíthatná. A középkori teológusok véleménye szerint az újítás veszélyezteti azt a haladást is, amelynek az irányába menni