Az angliai csata

1940 nyarán a Harmadik Birodalom és vezére hatalmának zenitjén állt, egyedül a Brit-szigetek dacoltak a német hadigépezettel. A Mein Kampf külpolitikával foglalkozó részében Hitler a britek tekintetében nem fogalmazott világosan, de valószínűleg sohasem tartotta Nagy-Britanniát mindenképpen legyőzendő, halálos ellenségnek. Tudatában volt azonban annak, hogy egy ellenséges Brit Birodalom alapjaiban keresztezheti a német terveket. A Seelöwe (Oroszlánfóka) hadművelet 1940 nyarára írta elő Nagy-Britannia meghódítását – noha a terv már 1939 szeptemberében létezett –, s ebben döntő szerepet szántak a Hermann Göring irányította Luftwaffénak.

A német légierő nem készült föl eléggé erre az összecsapásra. A legfőbb problémát az okozta, hogy a német gépek hatósugara, terhelhetősége és üzemanyag-tartalékai csak egy viszonylag rövid tartózkodást tettek lehetővé az ellenséges légtérben. A látási viszonyok, a léggömb- és ballonzár, a brit Királyi Légierő (RAF) folyamatos támadásai, valamint sokszor e tényezők együttese még ezt a rövid hadműveleti időt is megkurtították. A német pilótáknak nem volt megfelelő harci tapasztalatuk, csak kötelékben és a szigorú utasításoknak megfelelően tudtak harcolni. A mozgékony és gyors egyfedelű Hurricane, illetve Spitfire típusú gépekben repülő, sokszor egyéni akciókat vállaló RAF-pilóták hamar rájöttek erre. Egyszerűen kilőtték a kötelék vezérgépét, a többi német gép pilótája pedig – vezető és parancsnok hiányában – bombaterhével együtt általában visszafordult a franciaországi repülőterek felé.

Dél-Anglia egy keskeny sávján túl a német vadászok nem voltak képesek fedezetet biztosítani a bombázóknak, így a RAF északon és nyugaton elég nagy biztonságban tudott átcsoportosítani. Egy lelőtt német gép az elesett vagy fogságba esett pilótával együtt valódi veszteség volt, hiszen ellenséges területre érkezett, ahonnan remény sem volt a kimentésére (többnyire a csatornába zuhant német gépek pilótái is brit fogságba estek). A pilóták pótlása a repülési gyakorlóidő miatt hónapokat vett igénybe. A Heinkel, Junkers, Messerschmitt típusokból álló 2. és 3. német légiflotta kötelékébe mintegy 2600 gép tartozott, bombázók és zuhanóbombázók, egy- és kétmotoros vadászgépek, valamint távol- és közelfelderítők. Ezt a csapásmérő erőt az 5. légiflotta Norvégiában állomásozó gépeivel egészítették ki (mintegy 300 különféle repülő) az 1940. július 10-én induló támadásig.

A brit légierő kevés pilótával és még kevesebb harci tapasztalattal rendelkezett. A Supermarine Spitfire és a Hawker Hurricane típusok a kor legmodernebb vadászgépének számítottak – 1940 végén már havonta több mint négyszázat gyártottak belőlük –, a német Messerschmitt Bf