Áruló volt-e Görgei?

A Görgei ve­zet­te hon­véd­se­reg 1849. má­jus 21-én ro­ham­mal fog­lal­ta vissza a cs. kir. he­lyőr­ség­től Bu­da vá­rát. A győ­ze­lem mé­rtéke im­po­ná­ló vol­t, az el­len­ség 5000 főt ve­szí­tett na­gyobb­részt fog­lyok­ban, ki­seb­brészt ha­lot­tak­ban; s több ezer lő­fegy­ver, több száz lö­veg ke­rült a hon­vé­dek ke­zé­re. Kos­suth La­jos kor­mány­zó­el­nök és a kor­mány ab­ban re­mény­ke­dett, hogy ez a győ­ze­lem meg­hoz­za az áp­ri­lis 14-én füg­get­len­né nyil­vá­ní­tott Ma­gyaror­szág nem­zet­kö­zi elis­me­ré­sét, azon­ban en­nek az el­len­ke­ző­je kö­vet­ke­zett be. Nagy-B­ri­tan­nia és Fran­ciaor­szág kor­má­nya vissza­fo­gott ma­radt, ugyanak­kor a ta­va­szi had­já­rat győ­zel­mei miatt az oszt­rák kor­mány már áp­ri­lis vé­gén, I. Fe­renc Jó­zsef pe­dig má­jus 1-jén ka­to­nai se­gít­sé­get kért I. Mik­lós orosz cár­tól.

Az orosz in­ter­ven­ció ár­nyé­ká­ban

A vég­le­ges megál­la­po­dás Bu­da vissza­vé­te­lé­nek nap­ján, má­jus 21-én Var­só­ban szü­le­tett meg, s a cár 200 000 ka­to­nát ígért a csá­szár­nak a ma­gyar lá­za­dás le­ve­ré­sé­re. Ez a had­erő ön­ma­gá­ban ak­ko­ra volt, hogy a cs. kir. had­se­reg nél­kül is el­dönt­het­te a ma­gyar sza­bad­ság­harc sor­sát, hi­szen a hon­véd­se­reg leg­ma­ga­sabb lét­szá­ma 1849. jú­nius vé­gén ta­lán ha 160 000 fő le­he­tett, de eb­ben ben­ne vol­tak a fris­sen felál­lí­tott, ki­kép­zet­len, rész­ben fegy­ver­te­len újonc­zász­ló­al­jak csakúgy, mint a mel­lék­had­szín­te­re­ken mű­kö­dő fél­re­gu­lá­ris ön­kén­tes és va­dász­csa­pa­tok is.

Mindezt azért fon­tos hang­sú­lyoz­ni, mert az orosz beavat­ko­zás után a ka­to­nai győ­ze­lem­nek, de még a dön­tet­len ered­mény ki­har­co­lá­sá­nak is min­den va­ló­szí­nű­sé­ge meg­szűnt. Meg le­he­tett pró­bál­ni el­húz­ni a küz­del­met ad­dig, amíg a nyu­ga­ti ha­tal­mak – ame­lyek lé­nye­gé­ben szó nél­kül vet­ték tu­do­má­sul az orosz in­ter­ven­ció té­nyét – eset­leg mégis beavat­koz­nak; ki le­he­tett tar­ta­ni az utol­só em­be­rig, az utol­só töl­té­nyig, de győ­zel­met arat­ni vagy egyen­lő fél­ként, az erő po­zí­ció­já­ból tár­gyal­ni már nem le­he­tett.

Bu­da be­vé­te­le után egy­re-más­ra ér­kez­tek a hí­rek a ké­szü­lő orosz in­ter­ven­ció­ról. Görgei, aki fő­ve­zér­ként küz­dötte vé­gig az elő­ző két hó­na­pot, s má­jus ele­je óta im­má­ron a Sze­me­re Ber­ta­lan ve­zet­te kor­mány ha­dügy­mi­nisz­te­re is volt, jól is­mer­te a hon­véd­se­reg ere­jét, de is­mer­te tel­je­sít­mé­nyé­nek kor­lá­tait is. Tud­ta, hogy a ta­va­szi si­ker­so­ro­zat legalább annyi­ra az el­len­fél ál­tal el­kö­ve­tett ha­dá­sza­ti hi­bák­nak, a cs. kir. fő­ve­zér­ség fe­jet­len­sé­gé­nek és kap­ko­dá­sá­nak volt kö­szön­he­tő, mint a ki­tű­nően mű­kö­dő ma­gyar ve­ze­tés­nek és a hon­vé­dek hő­sies­sé­gé­nek. Tud­ta, hogy a hon­véd­se­reg kiegé­szí­té­se és fel­töl­té­se még he­te­ket vesz igény­be, s ha az el­len­ség friss és nagy erők­kel je­le­nik meg a had­szín­té­ren, az ti­sza­vi­rág-é­le­tű­vé te­he­ti a ma­gyar si­ke­re­ket.

Görgei – té­ve­sen – úgy gon­dol­ta, hogy az oszt­rák se­gít­ség­ké­rés­re azért ke­rült sor, mert Deb­re­cen­ben a ma­gyar or­szág­gyű­lés meg­fosz­tot­ta a di­nasz­tiát a trón­já­tól. Holott az orosz se­gít­ség­nyúj­tás már ak­kor el­dön­tött tény volt, ami­kor a trón­fosz­tás hí­re még meg sem ér­ke­zett Bécs­be. Görgei te­hát úgy vél­te, a trón­fosz­tás par­la­men­ti úton tör­té­nő vissza­vo­ná­sá­val meg le­het aka­dá­lyoz­ni az orosz in­ter­ven­ciót. Deb­re­cen­be siet­ve vi­szont már csak a Kos­suth ál­tal jú­lius 2-ig el­na­polt par­la­ment né­hány bé­ke­pár­ti kép­vi­se­lő­jé­vel ér­te­kez­he­tett. A ta­nács­ko­zá­son szó­ba ke­rült a ka­to­nai ha­ta­lom­át­vé­tel le­he­tő­sé­ge is, de ép­pen Görgei volt az, aki ezt el­le­nez­te. „…meg­gon­dol­ta-e ön, hogy a szu­rony so­ha­sem áll ott meg, aho­vá in­téz­te­tik? Megaka­dá­lyoz­ha­tom-e, hogy azon ka­to­nák, kik egy tes­tü­le­tet, mely te­kin­téllyel bír, szét­haj­ta­nak, meg­aka­dá­lyoz­ha­tom-e, hogy ne gyil­kol­ja­nak, ne ra­bol­ja­nak?” – kér­dez­te Görgei az öt­le­tet fel­ve­tő Ke­mény Zsig­mond­tól.

A ma­gyar ka­to­nai és po­li­ti­kai ve­ze­tés nem volt tisz­tá­ban a ké­szü­lő in­ter­ven­ció mé­rtékével. Görgei ezért is vél­te úgy, hogy még aze­lőtt kel­le­ne dön­tő csa­pást mér­ni a cs. kir. fő­se­reg­re, mie­lőtt az oro­szok meg­je­len­nek a ma­gyar had­szín­té­ren. Ezért jú­nius kö­ze­pén a Vág vo­na­lá­ra fel­vo­nu­ló ma­gyar csa­pa­to­kat tá­ma­dás­ra ren­del­te a fo­lyó jobb part­ját vé­dő cs. kir. csa­pa­tok el­len. A túl­zot­tan bo­nyo­lult ha­di­terv és a ma­gyar had­test­pa­rancs­no­kok hiá­nyos együtt­mű­kö­dé­se miatt azon­ban a tá­ma­dás jú­nius 16-án Zsi­gárd tér­sé­gé­ben ku­darc­ba ful­ladt. Görgei utóbb em­lék­ira­tá­ban az­zal in­do­kol­ta tá­vol­ma­ra­dá­sát a tá­ma­dás­tól, hogy – amel­lett, hogy ha­dügy­mi­nisz­ter­ként a fő­vá­ros­ban volt a he­lye – ki akar­ta pró­bál­ni a had­tes­tek új pa­rancs­no­kait. 

Akár így tör­tént, akár nem, a dön­tés nem volt sze­ren­csés, hi­szen a ta­va­szi had­já­rat kez­de­ti idő­sza­ká­ban Görgei fo­lya­ma­to­san a csa­ta­tér kö­ze­lé­ben tar­tóz­ko­dott, s sze­mé­lyes beavat­ko­zá­sa mind Tá­pió­bics­ké­nél, mind Isa­szeg­nél dön­tő mér­ték­ben be­fo­lyá­sol­ta az össze­csa­pás ki­me­ne­te­lét, pedig ak­kor jó­val ta­pasz­tal­tabb had­test­pa­rancs­no­ki kar állt ren­del­ke­zé­sé­re. A zsi­gár­di ku­dar­cot kö­ve­tően Görgei úgy dön­tött, hogy a harc­tér­re siet. Jú­nius 20–21-én Zsi­gárd és Pe­red tér­sé­gé­ben már sze­mé­lye­sen ve­zet­te az újabb tá­ma­dást a cs. kir. csa­pa­tok el­len, de egy beér­ke­ző orosz ha­dosz­tály, il­let­ve az egyik ma­gyar had­test tét­len­sé­ge miatt a tá­ma­dás si­ker­te­len ma­radt. 

Görgei ezután jú­nius 26-án azt ja­va­sol­ta a kor­mány­nak, hogy a fő­se­re­get Ko­má­rom­nál össz­pon­to­sít­sák, s az orosz fő­erők beér­ke­zé­se előtt in­dít­sa­nak dön­tő tá­ma­dást az oszt­rá­kok el­len. Ez eset­ben állt elő az a hely­zet, hogy az el­len­sé­gé­nél ki­sebb erők­kel kel­lett megin­dí­ta­ni a tá­ma­dást, hi­szen az oro­szok beér­kez­te után az erő­vi­szo­nyok csak rosszab­bod­hat­tak a ma­gyar fél szá­má­ra. A kor­mány el is fo­gad­ta a ter­vet. Kos­suth ez­zel egy idő­ben több­ször is cél­zott ar­ra, hogy Görgeinek, aki egy sze­mély­ben ha­d­ügy­mi­nisz­ter és fő­ve­zér, legalább az egyik, le­he­tő­leg a fő­ve­zé­ri poszt­tól meg kel­le­ne vál­nia.

Fel­mond­ta-e Görgei az en­ge­del­mes­sé­get?

A kor­mány há­rom nap múl­va, a cs. kir. fő­se­reg 1849. jú­nius 28-i győ­ri át­tö­ré­sét kö­ve­tően, 29-én Görgei tá­vol­lé­té­ben több­nyi­re szol­gá­la­ton kí­vül vagy bé­ke­al­kal­ma­zás­ban lé­vő tá­bor­no­kok ha­di­ta­ná­csá­nak ja­vas­la­ta alap­ján a ma­gyar had­se­reg Ti­sza–Ma­ros-szö­gi össz­pon­to­sí­tá­sa mel­lett dön­tött. A terv­nek csak hát­rá­nyai vol­tak. A le­het­sé­ges had­mű­ve­le­ti bá­zis­ként szol­gá­ló Bács­ka és Bán­ság nagy ré­szét már egy éve há­bo­rú pusz­tí­tot­ta. A te­rü­let leg­fon­to­sabb erőd­je, Te­mes­vár oszt­rák ké­zen volt. Ez az össz­pon­to­sí­tás egy pont­ra von­zot­ta vol­na az el­len­ség fő­erőit.

Kos­suth a ha­tá­ro­za­tot köz­lő le­ve­lé­ben az azon­na­li vég­re­haj­tást ír­ta elő, ami ön­ma­gá­ban is kép­te­len­ség volt, hi­szen 30-40 000 fő­nyi had­erőt nem le­he­tett egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra megin­dí­ta­ni, emel­lett a Vág men­tén ál­lo­má­so­zó erők még ép­pen csak meg­kezd­ték a le­vo­nu­lást Ko­má­rom­ba. A dön­tés az al­kot­má­nyos szo­kás­jog­gal is el­len­ke­zett, hi­szen Görgei mint fő­ve­zér és ha­dügy­mi­nisz­ter a had­ü­gyek irá­nyí­tá­sá­nak leg­főbb fe­le­lő­se volt. Kos­suth is érez­te ezt, és fon­tos­nak tar­tot­ta, hogy Görgei eset­le­ges el­len­ke­zé­sét le­sze­rel­je. Ezért a mi­nisz­ter­ta­nács úgy dön­tött, hogy a ha­tá­ro­za­tot Kiss Er­nő al­tá­bor­nagy, Au­lich La­jos ve­zér­őr­nagy és a Görgei ál­tal ap­ja­ként tisz­telt Csány Lász­ló köz­leke­dés­ügyi mi­nisz­ter vi­szi meg Görgeinek. Sőt, Kiss Er­nő kü­lön nyílt ren­de­le­tet ka­pott, amely fel­ha­tal­maz­ta ar­ra, hogy ha Görgei meg­ta­gad­ná a ha­tá­ro­za­tok tel­je­sí­té­sét, ve­gye át a fő­ve­zér­sé­get, s ve­zes­se le ma­ga a had­se­re­get.

Görgei, még mie­lőtt a sze­ge­di össz­pon­to­sí­tás ter­vé­ről ér­te­sült vol­na, jú­nius 30-án le­vél­ben tu­dat­ta Kos­suth­tal, hogy to­vább­ra is a ko­má­ro­mi össz­pon­to­sí­tás szel­le­mé­ben kí­ván mű­köd­ni, te­hát a győ­ri ve­re­ség miatt nem vál­toz­tat­ta meg el­ha­tá­ro­zá­sát. Ugyanak­kor a le­vél vé­gén nyíl­tan bí­rál­ta a kor­mány­zó és a kor­mány elő­ző na­pok­ban tett egyik lé­pé­sét, a nép­fel­ke­lés meg­hir­de­té­sét és ez­zel együtt a fel­per­zselt föld tak­ti­ká­já­nak al­kal­ma­zá­sát. „Teg­nap ná­lam volt ne­hány tiszt­vi­se­lő azon ké­rés­sel: val­jon leéges­sen-e min­den, az el­len­ség ke­zé­be ju­tan­dó fa­lut? Én nem til­tot­tam meg, ha­nem azt fe­lel­tem ne­kiek, te­gye a nép azt, amit jó­nak lát, mint­hogy a nép aka­rat­ja az én aka­ra­tom is, mert én so­ha a kor­má­nyért, ha­nem min­dég a né­pért küz­döt­tem, és ha ma tud­nék ar­ról meg­győ­ződ­ni ar­ról [sic!], hogy a nép job­ban fog­ná ma­gát érez­ni, én len­nék az el­ső, ki a fegy­vert le­ten­ném.” A le­vél pro­vo­ka­tív hang­vé­te­le ele­ve ma­gá­ban hord­ta a kor­mány­zó, a kor­mány, il­let­ve a ha­dügy­mi­nisz­ter és fő­ve­zér kö­zöt­ti konf­lik­tus le­he­tő­sé­gét, még ha Görgeinek a lé­nye­get te­kint­ve iga­za is volt.

Ami­kor azon­ban ugyanezen a na­pon megér­ke­zett az új ha­di­ter­vet ho­zó kül­dött­ség, szó­ban megígér­te, hogy en­ge­del­mes­ked­ni fog a tá­vol­lé­té­ben el­fo­ga­dott ha­tá­ro­zat­nak. A kül­dött­ség ér­ke­zé­se előtt írott le­vél azon­ban a kül­dött­ség visszaér­ke­zé­se után ke­rült Kos­suth ke­zé­be. A kor­mány­zó azt a kül­dött­ség­nek adott szó­be­li ígé­ret vissza­vo­ná­sá­nak te­kin­tet­te, le­vál­tot­ta Görgeit a fő­ve­zér­ség­ről, s he­lyet­te Mészá­ros Lá­zár al­tá­bor­na­gyot ne­vez­te ki. Görgei jú­nius 30-án, a kül­dött­ség eluta­zá­sa után írott, a le­vo­nu­lást megígé­rő le­ve­lét pe­dig va­ló­szí­nű­leg csak azután kap­ta meg, hogy meg­hoz­ta a le­vál­tás­ról szó­ló dön­tést. Miu­tán Görgei eb­ben sem ígér­te meg az azon­na­li le­vo­nu­lást, Kos­suth va­ló­szí­nű­leg en­nek alap­ján sem lát­ta in­do­kolt­nak a dön­tés vissza­vo­ná­sát.

A „meg­ké­sett” le­vo­nu­lás

Görgei azon­ban er­ről csak több­na­pos ké­sés­sel ér­te­sült. Jú­lius 2-án Hay­nau fő­erői meg­tá­mad­ták a Du­na ­jobb ­part­­ján álló ko­má­ro­mi sánc­tá­bort, s el­fog­lal­ták an­nak egy ré­szét. Görgei sze­mé­lye­sen ve­zet­te a sán­cok vissza­vé­te­lé­re csa­pa­tait, majd az es­tig tar­tó csatában ko­ráb­bi ál­lá­saik­ba szo­rí­tot­ta vissza a túl­erő­ben lé­vő cs. kir. csa­pa­to­kat. Egy sze­mé­lye­sen ve­ze­tett lo­vas­ro­ham­ban egy orosz grá­nát­szi­lánk fel­ha­sí­tot­ta a ko­po­nyá­ját, a csa­ta után esz­mé­le­tét ve­sz­tet­te, s jú­lius 4-ig élet és ha­lál kö­zött le­be­gett. Már ek­kor el­ter­jedt a szó­be­széd, hogy a se­be­sü­lést egy ma­gyar hu­szár kard­vá­gá­sa okoz­ta, azon­ban en­nek sem­mi­lyen alapja nincs.

A feldunai had­se­reg le­vo­nu­lá­sa el­ma­radt: a fő­ve­zér nem volt esz­mé­le­té­nél, a rang­idős Klap­ka György tá­bor­nok pe­dig – úgy tű­nik – nem akart a had­se­reg élé­re áll­ni a vessző­fu­tás­sal felérő had­moz­du­lat so­rán. A le­vo­nu­lást ugyanis a cs. kir. csa­pa­tok sze­me lát­tá­ra és ül­dö­zé­sé­nek ki­té­ve kel­lett vol­na vég­re­haj­ta­ni.

Jú­lius 2-án, a csa­ta után ér­ke­zett meg Ko­má­rom­ba Mé­szá­ros Lá­zár al­tá­bor­nagy, az újon­nan ki­ne­ve­zett fő­ve­zér fu­tá­ra a Görgei le­vál­tá­sát és Mé­szá­ros ki­ne­ve­zé­sét tu­da­tó kor­mány­zói ren­de­let­tel. A hírt egyelő­re si­ke­rült ti­tok­ban tar­ta­ni, de jú­lius 4-én Klap­ka – aki rang­idős­ként irá­nyí­tot­ta az ügye­ket – tisz­ti gyű­lést hí­vott össze, ame­lyen kö­zöl­te a kor­mány dön­té­sét. A gyű­lés részt­ve­vői azon­ban ki­je­len­tet­ték, hogy bi­zal­muk Görgeiben össz­pon­to­sul, s ezért felirat­ban kér­ték a kor­mányt: hagy­ja meg a feldunai had­se­reg (I., II., III., VII. had­test és kü­lö­nít­mé­nyei) élén Görgeit. A ké­rés­sel Klap­ka és Nagy­sán­dor tá­bor­no­kok utaz­tak a fő­vá­ros­ba, ahol a jú­lius 5-i mi­nisz­ter­ta­nács ezt el is fo­gad­ta, egy­ben fel­ha­tal­maz­ta a had­se­reg ve­ze­té­sét egy újabb át­tö­ré­si kí­sér­let vég­re­haj­tá­sá­ra.

A jú­lius 6-i ko­má­ro­mi ha­di­ta­ná­cson Görgei is ott volt, s a ha­di­ta­nács az ő ja­vas­la­tá­ra 9-re tűz­te ki az át­tö­rés nap­ját. Klap­ka azon­ban már más­nap, 7-én Kos­suth egy újabb le­ve­lé­nek ha­tá­sá­ra a bal par­ton megin­dí­tot­ta az I. had­tes­tet Pest fe­lé. Görgei er­ről ér­te­sül­ve le­mon­dott, de tisz­ti­ka­rá­nak ké­ré­sé­re vissza­von­ta dön­té­sét. A had­test­pa­rancs­no­kok rá­vet­ték Klap­kát az I. had­test vissza­hí­vá­sá­ra s a 9-i át­tö­ré­si kí­sér­let meg­té­te­lé­re. De a kiadott uta­sí­tá­sok ké­se­del­mes vég­re­haj­tá­sa miatt, il­let­ve az el­len­ség fi­gyel­mé­nek elal­ta­tá­sa ér­de­ké­ben Klap­ka jú­lius 9-én és 10-én már nem mert tá­mad­ni, így jú­lius 11-én ke­rült sor az újabb át­tö­ré­si kí­sér­let­re, ame­lyet Görgei se­be­sü­lé­se miatt Klap­ka ve­ze­tett. A csa­tá­ban a feldunai had­se­reg si­ker­te­le­nül pró­bált meg át­tör­ni a cs. kir. fő­se­re­gen, mi­re Görgei – ígé­re­té­nek meg­fe­le­lően – el­ren­del­te a had­se­reg­nek a Du­na bal part­ján tör­té­nő el­vo­nu­lá­sát.

Görgeit ké­sőbb gyak­ran vá­dol­ták az­zal, hogy az el­vo­nu­lás ha­lo­ga­tá­sá­val kész­akar­va hiú­sí­tot­ta meg a töb­bi ma­gyar had­erő­vel va­ló egye­sü­lést. Jú­lius 4-ig azon­ban – se­be­sü­lé­se miatt – sem­mi­fé­le be­fo­lyá­sa nem volt az ese­mé­nyek­re, jú­lius 5. után pe­dig a mi­nisz­ter­ta­nács ha­tá­ro­za­ta alap­ján ma­radt Ko­má­rom­ban, hogy a Du­na jobb part­ján kí­sé­rel­je meg az át­tö­rést. Ar­ról nem te­he­tett, hogy köz­ben Kos­suth, il­let­ve Mé­szá­ros Lá­zár fő­ve­zér egy­más­nak el­lent­mon­dó uta­sí­tá­sok­kal bom­báz­ta, s hogy az át­tö­rés idő­pont­ja Klap­ka hi­bá­já­ból né­hány nap­pal ki­to­ló­dott.

[sub_article=3971]

Az el­ma­radt egye­sü­lés hasz­na

A még min­dig élet­ve­szé­lyes ál­la­pot­ban lé­vő Görgei meg­te­het­te vol­na, hogy a le­vo­nu­ló se­reg pa­rancs­nok­sá­gát átad­ja Klap­ká­nak vagy va­la­me­lyik had­test­pa­rancs­nok­nak, de nem bí­zott benne, hogy a se­reg eb­ben az eset­ben eljut­na Sze­ge­dig. Így – no­ha még ló­ra ül­ni is alig tu­dott – ő ma­ga ve­zé­nyel­te a le­vo­nu­lás­ra ki­je­lölt há­rom had­tes­tet és a hoz­zá­juk csat­la­ko­zó kü­lö­nít­mé­nye­ket. A se­reg jú­lius 15-én Vác­nál be­leüt­kö­zött az or­szá­got észak­ke­let fe­lől elárasz­tó orosz fő­se­reg egy­sé­gei­be. A dé­li át­tö­rés­re nem sok le­he­tő­ség volt, ezért Görgei me­rész el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott. Az orosz fő­se­reg elől egy észak­ke­let–dél­ke­le­ti irá­nyú ke­rü­lő­vel akart ki­tér­ni, s eh­hez a Lo­sonc–Ri­ma­szom­bat–Mis­kolc–To­kaj út­vo­na­lat vá­lasz­tot­ta. Az el­vo­nu­lás nem ment harc nél­kül, s a vá­ci csa­ta har­ma­dik nap­ján, jú­lius 17-én Görgei is­mét sze­mé­lye­sen ve­zet­te az utó­vé­det, majd esz­mé­let­le­nül for­dult le lo­vá­ról.

A Görgei ál­tal ki­ter­velt – kény­szer szül­te – had­moz­du­lat sok­kal több ered­ménnyel járt, mint a dél fe­lé tör­té­nő eset­le­ges át­tö­rés: Görgei ez­zel há­rom hét­re megál­lí­tot­ta a leg­na­gyobb el­len­sé­ges cso­por­to­sí­tás elő­re­nyo­mu­lá­sát, s megaka­dá­lyoz­ta az oszt­rák és orosz fő­erők kü­szö­bön­ál­ló egye­sü­lé­sét. Ha az át­tö­rés ne­ta­lán si­ke­rült is vol­na, az­zal egye­sí­ti az orosz és oszt­rák fő­erő­ket, s ez­zel vég­képp két­ség­be­ej­tő­vé te­szi a ka­to­nai hely­ze­tet.

Görgei azon­ban így, a kül­ső ha­dá­sza­ti vo­na­lon mo­zog­va előbb ért min­den egyes pont­ra, mint az orosz fő­se­reg egy­sé­gei, ugyanak­kor ve­szé­lyez­tet­te azok után­pót­lá­si vo­na­lait. Sa­ját erői­nek majd­nem négy­sze­re­sét, a tel­jes el­len­sé­ges had­se­reg kö­zel egy­har­ma­dát kö­töt­te le. Ami­kor pe­dig hely­ze­te ve­szé­lyes­sé vált, ir­tó­za­tos gya­log­me­ne­tek­kel (40-50 ki­lo­mé­ter na­pon­ta) megelőz­te a be­ke­rí­tő orosz csa­pa­to­kat, s megin­dult az össz­pon­to­sí­tás új hely­szí­ne, Arad fe­lé. Az egy hó­na­pos had­já­rat alatt a feldunai had­se­reg nyolc üt­kö­ze­tet ví­vott, s ezek kö­zül csu­pán egyet ve­szí­tett el (Deb­re­cen, 1849. au­gusz­tus 2.). I. Mik­lós cár is cso­dál­ko­zott azon, „hogy Gör­gei Ko­má­rom el­ha­gyá­sa után ho­gyan ke­rül­het­te meg had­se­re­günk­nek előbb a jobb-, az­tán a bal­szár­nyát, ho­gyan te­he­tett ilyen ha­tal­mas kört, ho­gyan te­rem­he­tett dé­len, ho­gyan egye­sül­he­tett az ot­ta­ni erők­kel”.

Az 1849. jú­liu­si fel­vi­dé­ki had­já­rat­tal kap­cso­lat­ban a ka­to­nai szak­ér­tők egy mu­lasz­tást szok­ták fel­ró­ni Görgeinek. Esze­rint az­zal, hogy a Sa­jó vo­na­lán ki­fej­tett si­ke­res el­lenál­lás után nem sie­tett a Ti­sza fe­lé, ha­nem megállt a Her­nád vo­na­lán, el­vesz­te­get­te a dé­li össz­pon­to­sí­tás­hoz szük­sé­ges időt. Ez a szem­re­há­nyás azon­ban csak an­nak isme­re­té­ben jo­gos, hogy tud­juk, Dembin´ski és Bem nem Arad, ha­nem Te­mes­vár mel­lett szen­ved­tek ve­re­sé­get Hay­nau­tól, mert Dembin´ski a jó­zan ész s a kor­mány pa­ran­csai el­le­né­re Sze­ged feladá­sa után nem a ma­gyar ké­zen lé­vő Arad­ra, ha­nem az oszt­rák ké­zen lé­vő Te­mes­vár alá ve­zet­te a dé­li fő­se­re­get. Ugyanak­kor Görgei a két­ség­te­len idő­vesz­te­ség el­le­né­re is elér­te Ara­dot, te­hát megál­lá­sát – amellyel ép­pen a dé­li fő­se­reg­nek kí­vánt időt nyer­ni – utó­lag gyor­sí­tott me­ne­tek­kel kom­pen­zál­ta.

Tár­gya­lás az oroszokkal

Görgeit a fel­vi­dé­ki had­já­rat so­rán az oro­szok két íz­ben is tár­gya­lá­si aján­lat­tal ke­res­ték meg. Az oro­szok cél­ja a tár­gya­lá­sok­kal az volt, hogy meg­adás­ra bír­ják a legered­mé­nye­sebb ma­gyar had­se­re­get. Görgei azért vet­te fel a tár­gya­lá­sok fo­na­lát, mert ab­ban re­mény­ke­dett, hogy éket ver­het a szö­vet­sé­ge­sek kö­zé. Tár­gya­lá­si alap­ként az 1848. áp­ri­li­si tör­vé­nyek biz­to­sí­tá­sát je­löl­te meg, s 1849 au­gusz­tu­sá­ban a ma­gyar kor­mány is vissza­tért eh­hez az alap­hoz. Görgei a tár­gya­lá­sok­ról a kor­mányt is ér­te­sí­tet­te, amely foly­ta­tá­suk­ra Görgei tá­bo­rá­ba küld­te Sze­me­re Ber­ta­lan mi­nisz­ter­el­nö­köt és Bat­thyány Káz­mér kül­ügy­mi­nisz­tert. A két mi­nisz­ter egy Görgeihez in­té­zett me­mo­ran­dum­ban fog­lal­ta össze Ma­gyaror­szág sé­rel­meit, majd ezt fran­cia for­dí­tás­ban el­jut­tat­ták az orosz tá­bor­ba. Az irat a ma­gyar–orosz szö­vet­sé­gi vi­szony lét­re­ho­zá­sá­ra tett ne­he­zen ki­hü­ve­lyez­he­tő aján­la­tot. A kö­vet­ke­ző, au­gusz­tus 6-án fo­gal­ma­zott ál­lam­irat tar­tal­mi­lag nem mon­dott en­nél töb­bet. De Kos­suth az­nap ér­ke­zett le­ve­le alap­ján a két mi­nisz­ter fel­ha­tal­maz­ta a kéz­be­sí­tés­sel meg­bí­zott Poeltenberg Er­nő ve­zér­őr­na­gyot és Beniczky La­jos alez­re­dest, hogy „az auszt­riai há­zon kí­vü­li ki­rály el­fo­ga­dá­sát megem­lít­he­tik”.

I. Mik­lós cár több­ször is meg­til­tot­ta Paszkevicsnek, hogy po­li­ti­kai jel­le­gű tár­gya­lá­so­kat foly­tas­son a ma­gyar fél­lel, s az orosz fő­ve­zér is csu­pán a há­bo­rú be­fe­je­zé­se, te­hát a ma­gyar fegy­ver­le­té­tel ér­de­ké­ben tar­tot­ta le­het­sé­ges­nek az al­ku­do­zást. Így az­tán a két ha­dikö­ve­tet nem is bo­csá­tot­ta ma­ga elé, ha­nem Rüdiger tá­bor­nok út­ján, le­vél­ben kö­zöl­te Görgeivel: az orosz had­se­reg ren­del­te­té­se az, hogy har­col­jon, s ha Görgei „a tör­vé­nyes ural­ko­dó előt­ti meg­hó­do­lás­ról óhajt al­ku­doz­ni”, for­dul­jon a cs. kir. fő­ve­zér­hez. A kör te­hát be­zá­rult. A vá­lasz au­gusz­tus 9-én kelt; azon a na­pon, ami­kor a ma­gyar fő­se­re­get Te­mes­vár­nál ka­taszt­ro­fá­lis ve­re­ség ér­te. Az orosz fő­ve­zér ek­kor er­ről még nem tu­dott, de még eb­ben a ma­gyar fél szá­má­ra ked­ve­zőbb­nek lát­szó hely­zet­ben is csu­pán a fel­té­tel nél­kü­li megadást volt haj­lan­dó el­fo­gad­ni.

Görgeit utóbb a tár­gya­lá­sok miatt is ér­te kri­ti­ka, mond­ván, hogy a kor­mány­zat há­ta mö­gött al­ku­do­zott az oro­szok­kal. Va­ló­já­ban a kap­cso­lat­fel­vé­telt az orosz fél kez­de­mé­nyez­te, s Görgei az őt fel­ke­re­ső orosz tisz­tek­kel is kö­zöl­te, hogy ha az oro­szok al­ku­doz­ni akar­nak, for­dul­ja­nak a ma­gyar kor­mány­hoz, „ma­gam nem kor­mány­fér­fiú, ha­nem pusz­tán csak se­reg­ve­zér lé­vén”. Emel­lett a kor­mány­zat már 1849 má­ju­sá­ban, az in­ter­ven­ció kü­szö­bén meg­pró­bál­ta fel­ven­ni a kap­cso­la­tot a orosz fő­ve­zér­ség­gel, s a jú­nius 24–26-i mi­nisz­ter­ta­ná­cso­kon Görgei je­len­lé­té­ben dön­tés szü­le­tett ar­ról, hogy meg­pró­bál­nak az oro­szok­kal tár­gyal­ni. A tá­bor­nok te­hát csu­pán ki­hasz­nál­ta az al­kal­mat, s a kor­mány­zat szán­dé­kai sze­rint cse­le­ke­dett, ami­kor el­fo­gad­ta a tár­gya­lá­si aján­la­tot.

A fegy­ver­le­té­tel és az am­nesz­tia

Görgei had­se­re­ge au­gusz­tus 9–10-én ér­ke­zett meg az össz­pon­to­sí­tás újabb hely­szí­né­re, Arad­ra, azon­ban cso­dál­ko­zá­sá­ra a Dembin´ski ve­zet­te fő­se­re­get nem ta­lál­ta ott. Dembin´ski ugyanis a kor­mány uta­sí­tá­sa el­le­né­re Arad he­lyett Te­mes­vár­ra vo­nult. A dé­li fő­se­reg ve­zér­sé­gét Te­mes­vár­nál Bem vet­te át, s au­gusz­tus 9-én meg­tá­mad­ta Hay­nau – szám­ban gyen­gébb – erőit, de dön­tő ve­re­sé­get szen­ve­dett tő­lük. Ez­zel a to­váb­bi ka­to­nai el­lenál­lás ér­tel­met­len­né vált.

Au­gusz­tus 10-én – a csa­ta­vesz­tés­ről még mit sem tud­va – a ma­gyar mi­nisz­ter­ta­nács el­ha­tá­roz­ta, hogy fel­ajánl­ja a ko­ro­nát a cá­ri csa­lád va­la­me­lyik tag­já­nak, ha az haj­lan­dó biz­to­sí­ta­ni az 1848. áp­ri­li­si tör­vé­nye­ket. Fel­té­tel­ként azt szab­ta, hogy Ma­gyaror­szág az orosz bi­ro­dal­mon be­lül olyan stá­tuszt kap­jon, ami­lyen­nel a kong­resszu­si Len­gyelor­szág ren­del­ke­zett 1815– 1830 kö­zött. Al­ter­na­tív ja­vas­lat­ként kész volt vissza­von­ni a Füg­get­len­sé­gi nyi­lat­ko­za­tot s az 1848. áp­ri­li­si ál­lam­jo­gi hely­zet elis­me­ré­se fe­jé­ben el­fo­gad­ni Fe­renc Jó­zsef ural­ko­dá­sát is. A mi­nisz­ter­ta­nács egy­ben ki­je­len­tet­te, hogy ha az orosz fél nem haj­lan­dó er­ről tár­gyal­ni, sem pe­dig Fe­renc Jó­zsef fe­lé köz­ve­tí­te­ni, a ma­gyar had­se­reg a dön­tő csa­ta után – amennyi­ben azt nem a ma­gya­rok nyer­nék meg – haj­lan­dó le­ten­ni a fegy­ve­rt az oro­szok előtt.

Az est fo­lya­mán Kos­suth és Görgei még utol­já­ra ta­lál­ko­zott az ara­di vár­ban. Kos­suth meg­kér­dez­te Görgeit, mit ten­ne, ha Te­mes­vár­nál a ma­gya­rok győz­nek, s ő kap­ja a fő­ve­zér­sé­get. „Ak­kor tá­mad­ni fo­gok min­den erőm meg­fe­szí­té­sé­vel, de egye­dül csak az oszt­rá­kok el­len” – mond­ta a tá­bor­nok. „És ha Te­mes­vár­nál az oszt­rá­kok győz­nek?” – kér­dez­te a kor­mány­zó. „Ak­kor le­te­szem a fegy­vert” – hang­zott a vá­lasz. Kos­suth ugyan utóbb ta­gad­ta, hogy a fegy­ver­le­té­tel mint es­he­tő­ség szó­ba ke­rült vol­na kö­zöt­tük, ezt azon­ban ne­he­zen hi­het­jük, hi­szen e le­he­tő­ség­gel az az­nap dél­előt­ti mi­nisz­ter­ta­nács is szá­molt.

Éj­jel megér­ke­zett a je­len­tés a te­mes­vá­ri ve­re­ség­ről. Au­gusz­tus 11-én Kos­suth és a kor­mány tag­jai­nak nagy ré­sze le­mon­dott. Kos­suth telj­ha­ta­lom­mal ru­ház­ta fel Görgeit, majd el­hagy­ta Ara­dot. Mind­ket­ten ab­ban re­mény­ked­tek, hogy Görgei mint egy ép had­se­reg ve­zé­re még el tud ér­ni va­la­mit az oro­szok­nál: a nem­zet al­kot­má­nyá­nak biz­to­sí­tá­sát vagy legalább az ál­ta­lá­nos am­nesz­tiát. Kos­suth eb­ben a hit­ben ír­ta meg le­mon­dá­sát. Tá­vo­zá­sa után Arad­tól né­hány mér­föld­re ta­lál­ko­zott a má­so­dik ál­lam­ira­tot az orosz tá­bor­ba vi­vő s on­nan vissza­té­rő­ben lé­vő kö­ve­tek­kel. Tő­lük tud­ta meg a le­súj­tó hírt: az oro­szok csak a fel­té­tel nél­kü­li fegy­ver­le­té­tel­ről haj­lan­dók tár­gyal­ni, más­ról nem.

Kos­suth le­mon­dá­sá­nak vé­te­le után Görgei kiált­vány­ban kö­zöl­te a kor­mány­zó és a kor­mány le­mon­dá­sát s azt, hogy ő vet­te át a ka­to­nai fő­pa­rancs­nok­sá­got és a pol­gá­ri fő­ha­tal­mat. „Mit Is­ten­nek meg­fej­thet­len vég­zé­se reánk fog mér­ni, tűr­ni fog­juk fér­fias el­szánt­ság­gal s az ön­tu­dat azon bol­do­gí­tó re­mé­nyé­ben, hogy az igaz ügy örök­re vesz­ve nem le­het” – fe­jez­te be kiált­vá­nyát.

Kos­suth te­hát el­hagy­ta az or­szá­got, de előt­te még ma­gán­le­vél­ben Görgei lel­ké­re kö­töt­te: te­gyen meg min­dent „a nem­zet meg­men­té­sé­re. Áru­lás­nak tar­ta­nám, ha Ön nem a nem­zet, ha­nem csak a had­se­reg ré­szé­ről, ne­vé­ben és szá­má­ra bo­csát­koz­nék al­ku­do­zás­ba. Le­het eset, hogy had­se­re­gek be­csü­let­tel le­te­he­tik a fegy­vert a túl­nyo­mó erő­szak előtt, de nem le­het eset, hogy be­csü­let­tel le­te­hes­sék a fegy­vert, ha úgy te­szik le, hogy a nem­zet­nek szol­ga­sá­got vá­sár­la­nak, sok, ne­hány vagy ke­vés egyé­nek sze­mé­lyes ja­va árán.” Kos­suth kö­ve­tel­te, hogy nyi­lat­ko­za­tát a hi­va­ta­los Köz­löny­be is beik­tas­sák. Miu­tán Görgei ha­dikö­ve­tei­től Kos­suth már tud­ta az oro­szok vá­la­szát, e nyi­lat­ko­za­tot nem te­kint­het­jük más­nak, mint fe­le­lős­ség­át­há­rí­tá­si kí­sér­let­nek. E so­rok­ban már ott buj­kál az áru­lás meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan vád­ja.

A te­mes­vá­ri ve­re­ség után mind Kos­suth, mind a mi­nisz­te­rek, mind Gör­gei úgy vél­ték, hogy a to­váb­bi el­lenál­lás­nak nin­cse­nek meg a fel­té­te­lei. Görgei feldunai had­se­re­ge, az egyet­len harc­ké­pes had­erő kb. 30 000 főt szám­lált, so­rai kö­zött mintegy öt­ezer fegy­ver­te­len újonc­cal. A 144 lö­veg­ből ál­ló tü­zér­ség­nek csö­ven­ként 200 lő­sze­re volt, a gya­log­ság­nak pus­kán­ként más­fél (!) töl­té­nye. A se­reg­nek után­pót­lás­ra nem volt le­he­tő­sé­ge. E se­re­gen kí­vül még öt je­len­tő­sebb cso­por­to­sí­tás­sal le­he­tett szá­mol­ni. Ka­zin­czy La­jos ez­re­des kb. 7500 em­be­re Nagy­bá­nyán, az észak-­er­dé­lyi csa­pa­tok Ko­lozs­vá­rott, a dél-­er­dé­lyiek Dé­ván ál­lo­má­soz­tak. E két utób­bi cso­por­to­sí­tás egyaránt de­mo­ra­li­zált, bom­ló­fél­ben ál­ló csa­pa­tok­ból ál­lott. Ha­son­ló volt a hely­zet a dé­li ma­gyar erők Lu­go­son össz­pon­to­sult ma­rad­vá­nyai­val is. Görgei harc nél­kül csak a Dé­ván ál­ló erők­kel ve­het­te fel a kap­cso­la­tot, bár ezek hely­ze­té­ről sem vol­tak pon­tos ada­tai. A má­sik há­rom cso­por­to­sí­tás­sal csak ak­kor egye­sül­he­tett, ha előt­te ke­resz­tül­vág­ja ma­gát a túl­erő­ben lé­vő orosz vagy oszt­rák erő­kön. Ugyanezt mond­hat­juk el az ötö­dik cso­por­to­sí­tás­ról, a Klap­ka György tá­bor­nok ve­zet­te ko­má­ro­mi had­se­reg­ről.

Görgei ek­kor már el­ha­tá­roz­ta, hogy vé­get vet a küz­de­lem­nek, s az oro­szok előtt le­te­szi fegy­ve­rét. Had­se­re­gé­nek hely­ze­te sok­kal rosszabb volt, mint 1849. au­gusz­tus 9. előtt, az oro­szok pe­dig már ak­kor is csak a fel­té­tel nél­kü­li fegy­ver­le­té­tel­ről vol­tak haj­lan­dók tár­gyal­ni. Ám siet­nie kel­lett, ha az oro­szok előtt akar­ta le­ten­ni a fegy­vert. Au­gusz­tus 10-én Nagy­sán­dor csa­pa­tai Új­ság­nál megüt­köz­tek Schlik elő­re­nyo­mu­ló had­tes­té­vel. Eb­ből nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy Hay­nau fő­se­re­ge is bár­mi­kor megér­kez­het Arad elé, s ak­kor a feldunai had­se­reg­nek meg kell üt­köz­nie ve­le. Görgei pe­dig ek­kor már fö­lös­le­ges­nek tar­tott min­den újabb vér­ál­do­za­tot.

Az orosz tá­bor­ból rö­vi­de­sen megér­ke­ző Poeltenberg és Beniczky össze­fog­la­ló je­len­té­se sze­rint Oroszor­szág csak a had­se­reg­gel haj­lan­dó érint­kez­ni, azt le akar­ja fegy­ve­rez­ni, „a bé­két hely­re akar­ja ál­lí­ta­ni, de fel­té­te­le­ket nem en­ge­dé­lyez”; s „mint Auszt­ria szö­vet­sé­ge­se, nem lép dip­lo­má­ciai össze­köt­te­tés­be Ma­gyaror­szág­gal”. Ez­zel tö­ké­le­te­sen egy­be­csen­gett az a le­vél, ame­lyet a két kö­vet Rüdiger orosz lo­vas­sá­gi tá­bor­nok­tól ho­zott. 

Görgei ezek után kiad­ta az uta­sí­tá­so­kat, hogy a csa­pa­tok más­nap Vi­lá­gos­ra vo­nul­ja­nak. Es­te 9-kor pe­dig le­ve­let írt Rüdigernek. Eb­ben kö­zöl­te a kor­mány le­mon­dá­sát s azt, hogy haj­lan­dó fel­té­tel nél­kül le­ten­ni a fegy­vert az orosz csa­pa­tok előtt. Ki­je­len­tet­te, hogy „in­kább fo­gom egész had­tes­te­met egy bár­mek­ko­ra túl­erő el­le­ni két­ség­be­esett csa­tá­ban meg­sem­mi­sít­tet­ni en­ged­ni, mint­sem oszt­rák csa­pa­tok előtt te­gyem le fel­tét­le­nül a fegy­vert”. A le­vél vé­gén kö­zöl­te had­se­re­gé­nek me­net­vo­na­lát, hogy Rüdiger az ő és az oszt­rá­kok csa­pa­tai kö­zé hú­zód­has­son.

Majd ha­di­ta­nács­ra hí­vott össze 80, a had­se­reg­ben és a ha­dügy­mi­nisz­té­rium­ban szol­gá­ló, il­let­ve szol­gá­la­ton kí­vü­li ma­gas beosz­tá­sú tisz­tet. Rö­vi­den is­mer­tet­te a ka­to­nai és po­li­ti­kai hely­ze­tet, s – felol­vas­va a Rüdigerhez írott le­ve­let – az oro­szok előt­ti fegy­ver­le­té­telt ja­va­sol­ta. Ezt kö­ve­tően a ha­tá­ro­zat­ho­za­tal ide­jé­re el­hagy­ta a ter­met. A ha­di­ta­nács tag­jai – két ki­vé­tel­lel – el­fo­gad­ták Görgei in­dít­vá­nyát. A két tiszt (Zámbelly La­jos ez­re­des és Markovich Adolf alez­re­des) is az oszt­rá­kok előt­ti fegy­ver­le­té­tel, s nem a küz­de­lem foly­ta­tá­sa mel­lett ér­velt. Ezt kö­ve­tően Görgei el­küld­te a le­ve­let Rüdigernek.

Rüdiger a le­ve­let más­nap, au­gusz­tus 12-én dél­előtt kap­ta meg, s Frolov tá­bor­no­kot küld­te Görgeihez a rész­le­tek meg­be­szé­lé­sé­re. Az orosz meg­bí­zott dél kö­rül ér­ke­zett Vi­lá­gos­ra, ahol ek­kor a feldunai had­se­reg tá­bo­ro­zott. Görgei és tá­bor­no­kai együtt ebé­del­tek Frolovval és kí­sé­re­té­vel, majd az orosz tá­bor­nok vissza­tért Rüdiger fő­ha­di­szál­lá­sá­ra. Az oro­szok tá­vo­zá­sa után Görgei olyan hírt ka­pott, hogy a tá­bor­ban nyug­ta­lan­ság mu­tat­ko­zik, mert a le­gény­ség és az ala­cso­nyabb beosz­tá­sú tisz­tek nem tud­ják mi­re vél­ni az orosz par­la­men­te­rek meg­je­le­né­sét. Ezért tiszt­jei­vel a tá­bor­ba lo­va­golt, s az ala­ku­la­to­kat vé­gig­lá­to­gat­va kö­zöl­te ve­lük a más­na­pi fegy­ver­le­té­tel­ről szü­le­tett ha­tá­ro­za­tot. A le­gény­ség több­sé­ge nyu­god­tan fo­gad­ta a be­je­len­tést. 

Au­gusz­tus 13-án reg­gel a csa­pa­tok (29 889 fő 9339 ló­val, 144 lö­veg­gel) Vi­lá­gos­ról megin­dul­tak a szőlősi sík­ra. A feldunai had­se­reg itt ad­ta meg ma­gát Rüdiger orosz lo­vas­sá­gi tá­bor­nok­nak. (A köz­tu­dat­ban te­hát té­ve­sen sze­re­pel a vi­lá­go­si fegy­ver­le­té­tel el­ne­ve­zés.) Rüdiger fo­gad­ta Görgeit és kí­sé­re­tét, s miu­tán a csa­ta­rend­ben fel­so­ra­ko­zott csa­pa­tok előtt el­lo­va­gol­tak, a ka­to­nák meg­kezd­ték a fegy­ve­rek le­té­te­lét. A had­so­rok előtt el­lo­va­go­ló fő­ve­zért a leg­vi­té­zebb­nek szá­mí­tó III. had­test ka­to­nái még utol­já­ra megél­je­nez­ték. Ek­kor Görgei ide­gei is fel­mond­ták a szol­gá­la­tot, s zo­kog­va bo­rult lo­va nya­ká­ra. A tá­bor­no­koknak más­nap Rüdiger Kisjenőn dísz­ebé­det adott, majd Görgeit Paszkevics nagy­vá­ra­di fő­ha­di­szál­lá­sá­ra kí­sér­tet­te. Görgei itt tud­ta meg au­gusz­tus 15-én, hogy Paszkevics csak az ő éle­tét tud­ja ga­ran­tál­ni, tiszt­jeiét nem. 

A fegy­ver­le­té­tel­lel Görgei egy­ben az au­gusz­tus 10-i mi­nisz­ter­ta­nács ha­tá­ro­za­tát is vég­re­haj­tot­ta. Hi­szen az oro­szok sem a po­li­ti­kai tár­gya­lá­sok­ra, sem a köz­ve­tí­tés­re nem vol­tak haj­lan­dók. A ha­tá­ro­zat­ban em­lí­tett dön­tő ve­re­ség pe­dig au­gusz­tus 9-én Te­mes­vár­nál már be­kö­vet­ke­zett. Ezek sze­rint e ha­tá­ro­zat ré­sze­sei­nek alig­ha volt er­köl­csi alap­juk ar­ra, hogy er­köl­csi ér­vek alap­ján ki­fo­gá­sol­ják a fegy­ver­le­té­telt.

 

A ha­di­fog­ság és az am­nesz­tia

Görgei ab­ban re­mény­ke­dett, hogy az orosz had­se­reg ga­ran­tál­ni fog­ja a ma­gu­kat megadók éle­tét. „Most még ha­ra­gud­ni fog rám a nem­zet, de há­rom hét múl­va – biz­ton tu­dom – ke­zet csó­kol majd ne­kem” – mond­ta vi­lá­go­si há­ziasszo­nyá­nak, Bohusné Szőgyény An­tó­niá­nak. Fegy­ver­le­té­te­li szán­dé­kát be­je­len­tő le­ve­lé­ben kér­te is Rüdigert, hogy baj­tár­sait ne szol­gál­tas­sák ki az el­len­ség bosszúvágyának: „Ta­lán elég lesz, ha egy­ma­gam le­szek an­nak ál­do­za­ta.” Az orosz fő­ve­zér és a cár is et­től tar­tott, s ezért ra­gasz­kod­tak ah­hoz, hogy Görgei ke­gyel­met kap­jon. Úgy vél­ték, hogy ezután al­ve­zé­reit sem le­het ha­lál­ra ítél­ni. Az oszt­rák fél azon­ban úgy gon­dol­ta, hogy ha már a fő­ve­zér ki­csú­szott a ke­zé­ből, legalább al­ve­zé­rein pél­dát sta­tuál. Hoz­zá­teen­dő, hogy ok­tó­ber 6-án Ara­don két olyan tisz­tet is ki­vé­gez­tek (Des­sew­ffy Arisz­ti­dot és Lá­zár Vil­most), akik az oszt­rá­kok, s nem az oro­szok előtt tet­ték le a fegy­vert.

[sub_article=3972]

Görgei még az orosz ha­di­fog­ság­ban le­ve­let írt a moz­gó se­re­gek ve­ze­tői­nek és a ma­gyar ké­zen lé­vő erő­dök és vá­rak (Arad, Pétervárad, Ko­má­rom, Mun­kács) pa­rancs­no­kai­nak. E le­ve­lek­ben tu­dat­ta a fegy­ver­le­té­tel hí­rét, s a moz­gó csa­pa­to­kat, va­la­mint a ne­he­zeb­ben véd­he­tő erős­sé­ge­ket pél­dá­já­nak kö­ve­té­sé­re hív­ta fel. Klap­kát, Ko­má­rom pa­rancs­no­kát vi­szont fi­gyel­mez­tet­te: „Fon­told meg, mit te­hetsz, s mit kell­jen ten­ned.”

Miu­tán Görgei – I. Mik­lós orosz cár kö­ve­te­lé­sé­re – au­gusz­tus 22-én am­nesz­tiát ka­pott, a ka­rin­tiai Kla­gen­furt­ba szám­űz­ték, s ott élt 1867-ig.

Az áru­lá­si vád szü­le­té­se és utó­éle­te

Kos­suth és más kortársai ké­sőbb áru­lás­sal vá­dol­ták Görgeit a fegy­ver­le­té­tel miatt. Az áru­lá­si vá­dat az tet­te hi­he­tő­vé, hogy Görgei am­nesz­tiát ka­pott, míg tá­bor­nok­tár­sai több­sé­gét ha­lál­ra ítél­ték. A vád azon­ban már a fegy­ver­le­té­tel után, de az oszt­rák bosszú­had­já­rat előtt meg­szü­le­tett. Kos­suth 1849. szep­tem­ber 12-i, a kül­föl­di ma­gyar dip­lo­má­ciai ügy­nö­kök­höz írott vidini kör­le­ve­lé­ben áru­ló­nak ne­vez­te Görgeit. A vád cél­ja nem egy­sze­rűen a fe­le­lős­ség át­há­rí­tá­sa volt. Kos­suth a sza­bad­ság­harc tör­té­ne­té­nek ten­den­ció­zus be­mu­ta­tá­sá­val azt akar­ta ér­zé­kel­tet­ni a nyu­ga­ti köz­vé­le­ménnyel s ezen ke­resz­tül a kor­má­nyok­kal, hogy Ma­gyaror­szág nem a saját gyen­ge­sé­ge miatt ve­szí­tet­te el a há­bo­rút két nagy­ha­ta­lom egye­sült ere­jé­vel szem­ben. A ve­re­ség oka eset­le­ges volt: a ma­gyar fő­ve­zér áru­lá­sa.

A le­vél el­ju­tott a cím­zet­tek­hez, akik köz­zé is tet­ték an­nak né­mi­leg rö­vi­dí­tett szö­ve­gét. A rö­vi­dí­té­sek azon­ban na­gyobb­részt ép­pen a Kos­suth ál­tal ki­fej­tett po­li­ti­kai kon­cep­ciót érin­tet­ték, s ami nyil­vá­nos­sá­got ka­pott, az a kö­rí­tés volt: a Görgei áru­lá­sá­ra vo­nat­ko­zó, ke­vés­sé tény­sze­rű fej­te­ge­tés. Az ide­gen nyel­vű kiadá­sok a nem­zet­kö­zi köz­vé­le­mény­ben se­gí­tet­tek elül­tet­ni az áru­lás vád­ját, az 1850-ben meg­je­lent ma­gyar nyel­vű kiadás pe­dig a ha­zai köz­vé­le­ményt be­fo­lyá­sol­ta. Kos­suth ha­lá­láig ra­gasz­ko­dott az eb­ben ki­fej­tet­tek­hez, sőt éle­te vé­gén egy le­ve­lé­ben egye­ne­sen azt ál­lí­tot­ta, hogy Görgeit azért tet­te le a fegy­vert, mert a Ko­má­rom­nál ka­pott fej­se­be ál­tal oko­zott fáj­dal­ma­kat pá­lin­ka­fo­gyasz­tás­sal eny­hí­tet­te – azaz nem volt ma­gá­nál.

 [sub_article=3973]

Ugyanak­kor ta­gad­ha­tat­lan, hogy a vád­nak volt egy ha­zai ága is. A nap­lók­ból, em­lék­ira­tok­ból, le­ve­lek­ből egyér­tel­mű, hogy az áru­lás vád­ja már köz­vet­le­nül a fegy­ver­le­té­tel után el­ter­jedt, pa­ra­dox mó­don ép­pen a Görgei sze­mé­lyé­hez és vé­lel­me­zett po­li­ti­ká­já­hoz fű­ző­dő túl­zott vá­ra­ko­zá­sok miatt. A ma­gyar köz­vé­le­mény je­len­tős ré­sze 1849. jú­lius vé­gé­től Görgeiben lát­ta azt az em­bert, aki ké­pes meg­men­te­ni a ma­gyar ál­la­mi­ság­ból azt, ami még meg­ment­he­tő, akár kard­dal, akár békés úton. Ezt egyéb­ként Görgei au­gusz­tus 11-i kiált­vá­nya is megerő­sí­te­ni lát­szott, amely sze­rint „mit sú­lyos hely­ze­tünk­ben ha­zán­kért ten­ni le­het, meg­te­szek, harc­cal vagy békés úton”. 

A fel­té­tel nél­kü­li fegy­ver­le­té­tel, a ha­di­fog­lyok kiadá­sa az oszt­rá­kok­nak, a ki­vég­zé­sek, a ma­gyar ál­lam in­téz­mény- és szim­bó­lum­rend­sze­ré­nek tel­jes szét­zú­zá­sa (ideért­ve pl. a Kos­suth-ban­kók meg­sem­mi­sí­té­sét) eze­ket a vá­ra­ko­zá­so­kat és re­mé­nye­ket fosz­lat­ták szer­te. Eh­hez já­rult, hogy Görgei am­nesz­tiát ka­pott, míg tiszt­tár­sait ki­vé­gez­ték vagy be­bör­tö­nöz­ték. Klap­ka tá­bor­nok 1849. szep­tem­ber 11-én kiadott pa­ran­csá­ban így fo­gal­ma­zott: „A csel­szö­vény és áru­lás a vég­rom­lás szé­lé­re ve­ze­ték sze­gény ha­zán­kat.”

Ugyanak­kor ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy a ma­gyar köz­vé­le­mény­ben ele­in­te több szá­la lé­te­zett az áru­lá­si vád­nak, s hogy a megadás­nak – tör­tén­jen az fel­té­tel­lel vagy fel­té­tel nél­kül – min­den­kép­pen ne­ga­tív tar­tal­ma volt. Ez meg­fi­gyel­he­tő a dél­vi­dé­ki had­se­reg fel­bom­lá­sá­ról szó­ló em­lék­ira­tok­ban, ame­lyek­ben gyak­ran esik szó Vé­cse­y Ká­roly áru­lá­sá­ról, vagy a Ko­má­rom feladá­sát tár­gya­ló egyes em­lék­ira­tok­ban is. Baj­za Jó­zsef pél­dául így fo­gal­ma­zott egyik ver­sé­ben: „Ily gyá­ván ve­szett Ko­má­rom, / Péter­várad és Arad. / S töb­bé a ma­gyar ke­zé­ben / Egy erős­ség sem ma­radt.” Mindez megerő­sí­ti, hogy a Görgeivel kap­cso­la­tos áru­lá­si vád­nak Kos­suth ál­lás­fog­la­lá­sa adott iga­zi nyo­ma­té­kot.

Vol­tak per­sze, akik az emig­rá­ció­ban és itt­hon már ek­kor Görgei vé­del­mé­re kel­tek. Ám ezek a han­gok mind itt­hon, mind kül­föl­dön el­vesz­tek a te­kin­té­lye­seb­bek kó­ru­sá­ban. S bár­mi­lyen vi­ták is foly­tak az emig­rán­sok kö­zött a sza­bad­ság­harc ese­mé­nyei­ről, a több­ség egyetér­tett ab­ban, hogy a ve­re­ség egyik fő oka Görgei áru­lá­sa volt. Még a kie­gyen­sú­lyo­zot­tabb vé­le­ményt kép­vi­se­lők sem mu­lasz­tot­ták el, hogy egy-egy ki­ro­ha­nás ere­jéig ne üs­se­nek egyet Görgein.

A hely­ze­ten nem se­gí­tett, sőt in­kább ron­tott Görgei em­lék­ira­tá­nak meg­je­le­né­se. Az emig­rá­ció­ban vi­tá­zók ugyan szí­ve­sen ol­vas­ták Görgei sza­ti­ri­kus so­rait vi­ta­part­ne­reik­ről; de sok­kal ke­vés­bé vol­tak megér­tők, ha a kri­ti­ká­ból vagy a gúny­ból ne­kik is ki­ju­tott. Az a hi­deg, ci­ni­kus lá­tás­mód pe­dig, amely az egész em­lék­ira­tot át­ha­tot­ta, még egy­ko­ri hí­vei egy ré­szét is Görgei el­len for­dí­tot­ta. Ugyanak­kor a mun­kát a Habs­burg Bi­ro­da­lom te­rü­le­tén azon­nal be­til­tot­ták, te­hát a ha­zai ol­va­só­kö­zön­ség több­nyi­re csu­pán hír­ből is­mer­het­te a köny­vet, amely ma­gya­rul csak 1911-ben je­lent meg. 

A kiegye­zést kö­ve­tően itt­hon is ko­moly in­tel­lek­tuá­lis tá­bo­ra volt Gör­geinek, fő­leg a Gyu­lai Pál ál­tal szer­kesz­tett Bu­da­pes­ti Szem­le szer­zői kö­zött, s 1884. már­cius 30-án 207 volt honvéd nyi­lat­ko­zat­ban je­len­tet­te ki, hogy nem tart­ja áru­ló­nak Görgeit. 

Éle­te hát­ra­lé­vő éveit Görgei Vi­seg­rá­don, il­let­ve Bu­da­pes­ten töl­töt­te. 1916. má­jus 21-én, leg­na­gyobb győ­zel­mé­nek, Bu­da vissza­vé­te­lé­nek 67. év­for­du­ló­ján Pes­ten, a Má­ria Va­lé­ria ut­ca 17.-ben ér­te a ha­lál.

A tör­té­net­írás mér­ték­adó kép­vi­se­lői – Hor­váth Mi­hályt le­szá­mít­va – nem ad­tak hi­telt az áru­lá­si vád­nak. A sza­bad­ság­harc­ról össze­fog­la­ló mun­ká­kat pub­li­ká­ló tör­té­né­szek vagy had­tör­té­né­szek töb­bé-ke­vés­bé bí­rál­ták ugyan Görgei had­ve­zé­ri és po­li­ti­ku­si tény­ke­dé­sét, de nem ne­vez­ték őt áru­ló­nak. Az áru­lá­si vád a pony­va­kiad­vá­nyok vagy a nyil­ván­va­ló po­li­ti­kai cél­zat­tal szü­le­tett, az ele­mi szak­mai kri­té­riu­mok­nak sem meg­fe­le­lő pamf­le­tek lap­jain élt to­vább.

Ugyanak­kor a vá­dak meg­cá­fo­lá­sát meg­ne­he­zí­tet­te, gyak­ran le­he­tet­len­né tet­te, hogy a sza­bad­ság­harc irat­anya­gá­nak csak tö­re­dé­ke volt ek­kor ku­tat­ha­tó, hi­szen a ma­gyar köz­pon­ti kor­mány­szer­vek és a had­se­reg do­ku­men­tu­mai­nak 99 szá­za­lé­kát a bé­csi le­vél­tá­rak őriz­ték. Vé­gül volt még egy té­nye­ző: a vi­tá­zók nem ugyanazon a szin­ten vi­táz­tak. A Görgeit vé­del­mük­be ve­vő pamf­le­tek vagy új­ság­cik­kek több­nyi­re el sem ju­tot­tak ah­hoz a ré­teg­hez, amely­ben az áru­lás le­gen­dá­ja a leg­több hí­vő­re ta­lált: a sok­szor ol­vas­ni sem tu­dó pa­rasz­ti né­pes­ség kö­ré­be. Az ő sze­mük­ben Kos­suth apánk „az Is­ten má­so­dik fia” volt; az a sze­mély, aki­nek 1848-ban a fel­sza­ba­du­lá­su­kat kö­szön­het­ték. Az ő tá­jé­ko­zott­sá­guk mon­dák­ból, a harc­te­ret meg­járt had­fiak es­ti el­be­szé­lé­sei­ből, nép­da­lok­ból, jobb eset­ben pony­va­kiad­vá­nyok­ból szár­ma­zott, ame­lyek­ben Kos­suth volt a hős, Görgei pe­dig az áru­ló. Már­pe­dig nép­da­lok­kal igen ne­héz a Bu­da­pes­ti Szem­le ha­sáb­jain vagy né­hány száz pél­dány­ban meg­je­lenő röp­ira­tok lap­jain vi­táz­ni.

A Mo­nar­chia összeom­lá­sa for­du­la­tot ho­zott eb­ből a szem­pont­ból, hi­szen az anyag ku­tat­ha­tó­vá vált. En­nek kö­szön­he­tően a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban Görgeiről kie­gyen­sú­lyo­zott ér­té­ke­lé­sek lát­tak nap­vi­lá­got: Steier La­jos ok­mány­pub­li­ká­ciói, Pethő Sán­dor és Julier Fe­renc Görgei-életrajza, az if­jú Kosáry Do­mo­kos­nak a Görgei-kérdés tör­té­ne­té­ről írott mo­nog­rá­fiá­ja mind-mind ezt je­lez­ték.

Az 1948 után kiépü­lő kom­mu­nis­ta ál­lam­ha­ta­lom azon­ban nem­csak a je­len­ben, ha­nem a múlt­ban is ke­res­te az áru­ló­kat, sza­bo­tő­rö­ket, meg­bíz­ha­tat­lan ele­me­ket, s az 1949-től a Ma­gyar Nép­had­se­reg ma­gas ran­gú tiszt­jei el­len le­foly­ta­tott kon­cep­ciós pe­rek „han­gu­la­ti” alá­tá­masz­tá­sa­ként is­mét „jól jöt­tek” a sza­bad­ság­harc meg­bíz­ha­tat­lan vagy egye­ne­sen áru­ló ka­to­na­tiszt­jei, Franz Ottingertől Te­le­ki Ádá­mon és Móga Já­no­son át Görgeiig. A ma­gyar sztá­li­nis­ta, majd mar­xis­tá­vá fi­no­mo­dó tör­té­net­írás egyes kép­vi­se­lői pe­dig buz­gón szál­lí­tot­ták eh­hez a mu­ní­ciót. Ugyanak­kor nagy csa­ló­dá­suk­ra sem a bé­csi, sem a moszk­vai le­vél­tá­rak­ból nem ke­rült elő olyan do­ku­men­tum, amely Görgei áru­lá­sát, az el­len­ség­gel va­ló össze­ját­szá­sát alá­tá­masz­tot­ta vol­na. Miu­tán jó­ma­gam öt éven ke­resz­tül ku­tat­tam a sza­bad­ság­harc ka­to­nai irat­anya­gát Bécs­ben, én is csak ar­ról tu­dok be­szá­mol­ni, hogy a „lá­za­dók” kö­zül az oszt­rák had­ve­ze­tés Be­men kí­vül Görgeivel szem­ben vi­sel­te­tett res­pek­tus­sal; a töb­bi tá­bor­nok­nak gyak­ran még a ne­vét sem is­mer­ték.

A fen­ti so­rok ol­va­sá­sa után az ol­va­só­ban re­mél­he­tő­leg fel­ve­tő­dik a kér­dés: Mi a ma­gya­rá­za­ta an­nak, hogy ép­pen Görgei lett a ma­gyar sza­bad­ság­harc „hi­va­ta­los” áru­ló­ja?

Ka­to­nai mű­kö­dé­se? En­nek alap­ján alig­ha le­he­tett vol­na. Nem azt mond­juk, hogy Görgei nem kö­ve­tett el ka­to­nai hi­bá­kat – hi­szen, mint lát­tuk, va­ló­ban kö­ve­tett el ilye­ne­ket. Ám – ahogy a köz­mon­dás szól – csak az nem hi­bá­zik, aki nem cse­lek­szik; s a hi­bák még nem bű­nök, csu­pán ak­kor, ha kész­akar­va kö­ve­tik el azo­kat. Már­pe­dig azt ed­dig a tá­bor­nok egyet­len el­len­fe­lé­nek sem si­ke­rült bi­zo­nyí­ta­nia, hogy e hi­bá­kat Görgei tu­da­to­san, az ügy meg­buk­ta­tá­sá­nak szán­dé­ká­val kö­vet­te vol­na el. Sőt, 1849. jú­lius kö­ze­pén Vác­nál a dél fe­lé tör­té­nő át­tö­rés eről­te­té­sé­vel úgy kö­vet­he­tett vol­na el sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyű hi­bát, hogy az­zal ele­get tesz a po­li­ti­kai ve­ze­tés aka­ra­tá­nak. Ezen az ala­pon mi­lyen könnyen le­het­ne áru­lót fab­ri­kál­ni a had­tes­tét két­szer is (Mór, Káty) ka­taszt­ro­fá­lis ve­re­ség­be sod­ró Per­czel Mór­ból, a va­la­mennyi had­já­ra­tá­ban ku­dar­cot ku­darc­ra hal­mo­zó Hen­ryk Dembin´skiből, de még az er­dé­lyi had­se­re­get 1849 feb­ruár­já­ban Víz­ak­ná­tól Dé­váig, majd 1849 jú­lius–au­gusz­tu­sá­ban Se­ges­vár­nál és Nagycsűrnél szin­te „le­da­rá­ló” Bem­ből is.

A fegy­ver­le­té­tel len­ne a ma­gya­rá­zat? Alig­ha. Hi­szen Kos­suth ma­ga mond­ta bú­csú­kiált­vá­nyá­ban ka­to­nai­lag re­mény­te­len­nek az ügyet, s a kor­mány­ta­gok több­sé­ge sem a küz­de­lem foly­ta­tá­sá­nak re­mé­nyé­ben mon­dott le vagy hagy­ta ott Ara­dot. A fegy­ver­le­té­telt Görgei tá­vol­lé­té­ben meg­sza­va­zó ha­di­ta­ná­cson sem akadt olyan tiszt, aki a to­váb­bi el­lenál­lás mel­lett ér­velt vol­na. A te­mes­vá­ri ve­re­ség­ből más ka­to­nák is ugyanazt a kö­vet­kez­te­tést von­ták le, le­gyen szó akár a moz­gó csa­pa­tok, akár az erő­dök pa­rancs­no­kai­ról. Ezen az ala­pon az Ara­don ki­vég­zett Vé­cse­y, Dam­ja­nich, Des­sew­ffy, Lá­zár és Ka­zin­czy is áru­ló, aho­gyan a be­bör­tön­zött Beke József és Inczédy Lász­ló vagy a Péterváradot feladó Kiss Pál és a Komáromot feladó Klap­ka György is.

Po­li­ti­kai meg­nyil­vá­nu­lá­sai és kü­lön út­ja ma­gya­ráz­nák a vá­dat? Az 1848–49-es sza­bad­ság­harc had­se­re­ge, pon­to­sab­ban tisz­ti­ka­ra po­li­ti­zá­ló tisz­ti­kar volt, de ez még nem áru­lás. S nem Görgei volt az egyet­len „en­ge­det­len” tá­bor­nok, akár po­li­ti­kai, akár ka­to­nai ér­te­lem­ben vett en­ge­det­len­ség­ről be­szé­lünk. Ezen az ala­pon áru­ló le­het­ne a Kos­suth­nak 1849 má­ju­sá­ban és jú­niu­sá­ban dur­va han­gú le­ve­le­ket íro­ga­tó, 1849 jú­liu­sá­ban min­den en­ge­del­mes­sé­get fel­mon­dó, a fő­ve­zért és ve­zér­ka­ri fő­nö­két el­za­va­ró, majd a sze­ge­di mi­nisz­ter­ta­ná­cson min­den­kit fő­be­lö­ve­tés­sel fe­nye­ge­tő Per­czel Mór, a so­ha sem­mi­lyen uta­sí­tást nem kö­ve­tő, a vég­re­haj­tó ha­ta­lom ügyei­be be­le­nyú­ló Bem, az 1849 au­gusz­tu­sá­ban Arad he­lyett Te­mes­vár fe­lé vissza­vo­nu­ló Dembin´ski is. S Görgei vég­ső so­ron min­dig meg­ha­jolt a po­li­ti­kai ve­ze­tés aka­ra­ta előtt, el­len­tét­ben a fel­so­rol­tak­kal.

Az áru­lá­si vá­dat ma már ma­gá­ra va­la­mit adó, ko­moly tör­té­nész nem kép­vi­se­li, s az el­múlt há­rom év­ti­zed ku­ta­tá­sá­ban e kér­dés­ben is im­már a té­nyek, és nem az elő­fel­te­vé­sek ha­tá­roz­zák meg a tör­té­né­szek ál­lás­pont­ját. (Vad­haj­tá­sok per­sze van­nak: 1996-ban egy két­kö­te­tes mun­ka bi­zony­gat­ta, hogy az iga­zi Görgei Ar­túr 1839-ben el­hunyt, s a gaz Habs­bur­gok egy bal­kéz­ről va­ló gyer­me­ke ke­rült a he­lyé­re az­zal a cél­lal, hogy ha majd ki­tör a sza­bad­ság­harc, le­gyen, aki elárul­ja.) A ko­ráb­ban ak­tuálpolitikai szem­pont­ból jól hasz­nál­ha­tó Görgei-kérdés má­ra po­li­ti­kai ér­de­kes­sé­gét ve­sztet­te, s úgy tű­nik, hogy a je­les had­ve­zér vég­re el­fog­lal­hat­ta a nem­ze­ti pan­­teon­ban azt a he­lyet, amely a pol­gá­ri átala­ku­lás más nagy­jai mel­lett megil­le­ti.