Ingyenesen olvasható
1697-ben már jóval több, mint egy évtizede zajlott a Magyarország felszabadítását célzó háború. Buda visszavétele után azonban a Rajna vidékén kitört újabb francia háború miatt alábbhagyott – a legjobb császári egységeket és parancsnokaikat a nyugati hadszíntérre irányították. A török pedig, kihasználva a helyzetet, ellentámadást indított: II. Musztafa szultán például Lippa visszaszerzésével komoly sikereket is fel tudott mutatni. A magyarországi csapatok főparancsnoka, I. Frigyes Ágost szász választófejedelem – ahelyett, hogy rátámadt volna az oszmán haderőkre – két évet is elvesztegetett hiábavaló fel- s alávonulgatással Dél-Magyarországon. Minden bizonnyal a harmadikat is elvesztegette volna, 1697 júniusában azonban a lengyel királyválasztó gyűlés II. Ágost néven uralkodóvá nyilvánította. Ennek köszönhetően helyettese, egy harmincnegyedik évét még be nem töltő, francia származású császári tábornagy átvehette a helyét. A nevét olasz, német és francia szavak kombinálásával írta le (Eugenio von Savoy), hazánkban pedig Savoyai Jenő herceg néven vált híressé.
A haditanács elnöke e szavakkal ajánlotta őt I. Lipót császár figyelmébe: „Senkit sem ismerek, aki több észről, tapasztalatról, szorgalomról és buzgóságról tett volna bizonyságot a császár szolgálatában, aki nagylelkűbb és önzetlenebb lenne, és akit jobban szeretnének katonái, mind a herceget!” Egy osztrák hagyomány szerint amikor megérkezett a hadseregéhez, a várt 55 000 fő helyett csak 31 142 katonát talált. Így fogadta a létszámot ismertető jelentést: „Köszönöm a tájékoztatást! Én leszek a 31 143-dik, és hamarosan többen is leszünk!” Így is lett, Erdélyből, Brandenburgból és Észak-Magyarországról egyaránt érkeztek hozzá segédcsapatok, s 50 000 fölé növelhette serege létszámát.
Forrás: Wikimedia Commons - Franz Eisenhut
A császári-királyi és az oszmán haderők pár héten át úgy kerülgették egymást a Tisza alsó folyásánál, mint két birkózó, aki keresik, hol találhatnak fogást ellenfelükön. II. Musztafa szultán és Elmász (vagyis Gyémánt) Mehmed nagyvezír 80 000 fős hadserege elfoglalta Titelt, majd több irányváltás után Zentához érve át akart kelni a folyó keleti partjára, hogy betörhessen Erdélybe. Savoyai Jenő portyázói foglyul ejtették az oszmán felderítők parancsnokát, Dzsáfer pasát. Tőle tudták meg, hogy a szultán serege Zentánál, egy befejezetlen körsánc és egy belső szekérvár védelmében francia hadmérnökök segítségével, hatvan hajóból összeállíttatott egy hidat, amelyen serege éppen átkelést hajt végre a Tiszán.
Savoyai Jenő a lovasság élén személyesen vágtatott előre, hogy felmérje a helyzetet. Az oszmán hadsereg hídfőjét a nyugati parton két körsánc védte, de a külső sánc déli részén még nagy nyílás tátongott. Bár a haditanács csak védekezésre utasította, a herceg nem lett volna igazi hadvezér, ha nem használja ki késedelem nélkül a kedvező helyzetet. Alkonyatkor, amikor az oszmánok már nem számítottak egy csata kirobbantására, a császári-királyi hadsereg lovassága a déli résen keresztül áttört a külső körsáncon, a tüzérség pedig lőni kezdte a hídon és a hídfőnél tolongó oszmán gyalogságot. Thököly Imre, aki szövetségesként ott volt a szultán táborában, azt tanácsolta, hogy bontsák el a hidat, mert így a túlsó parton rekedt janicsárok kénytelenek lesznek keményen harcolni. A szultán inkább megpróbált szpáhikat átküldeni a túlsó partról, amivel csak tovább fokozta a hídon a zűrzavart. Guido Starhemberg tábornagy lovasaival északon a hátrálókat követve a Tisza homokpadjain keresztül egészen a hídfőig nyomult, a gyalogság pedig minden oldalról megmászta a belső körsáncot. Ami ezután történt, az olyannyira regénybe illő, hogy a legnagyobb magyar regényíró, Jókai Mór szavait kell idéznünk A magyar nemzet története regényes rajzokban című könyvéből:
„Látott a világ egy oly csodát, ami ritka a hadászat történetében, hogy a lovasság ostromolt meredek sáncokat, ahogy Jenő herceg maga írá a császárnak: »A lovasság ez alkalommal azt mívelte, amit életemben még soha nem láttam: kísérte és támogatta a gyalogságot még a sáncárokban is, s az ellenség tüzét csak úgy állta és viszonozta, mint a gyalog hadak.«… Hasztalan volt a török vezérek halálmegvető küzdelme; hasztalan rohantak az ellenség diadalmas rohamát feltartóztatni válogatott ezredeik élén. Egymás után hullottak el a vezérbasák, Adana helytartója, az anatóliai kormányzó, a főfő janicsáraga, utánuk tizenhárom beglerbég; utoljára a kétségbeesett janicsárok saját maguk öldösték a tisztjeiket bosszúból; végre elesett maga a nagyvezír is. Ekkor aztán a hídtól elrekesztett török gyalogság a magas partról a Tiszába rohant, egymást gázolva alá a dicstelen sárba, az egész seregből nem jutott át a túlpartra több mint ezer ember. S a túlparton ezt tétlenül kellett nézni a szultánnak. De azt sem tehette sokáig, mert Jenő herceg valamennyi ágyútelepét mind neki fordítá, s oly pusztítást követett el a lovasságában, hogy az hanyatthomlok rohant el a világba, magával ragadva a szultánt is.”
Jókai nem túlzott: valóban elesett három pasa, tizenhárom bég és maga a nagyvezír is. Az oszmán hadsereg 25-30 000 fős veszteséget szenvedett el, elveszítette hadipénztárát, kancelláriai iratait, hadizászlóit, ágyúit, poggyászát, lovait, szarvasmarháit és tevéit. Még a szultán tíz háremhölgye is a győztesek kezére került. A császári-királyi hadsereg vesztesége mindössze 2663 fő volt. A szultán Temesvárra menekült, majd megszégyenülve hazatért.
Forrás: Wikimedia Commons
Jenő herceg zentai győzelmének köszönhetjük, hogy a Fényes Porta belátta a béketárgyalások szükségességét, s 1699-ben a karlócai békeszerződésben az Oszmán Birodalom (a Temesköztől eltekintve) lemondott Magyarországról. Korábban sohasem tett ekkora engedményt a keresztény világnak, s hasonló méretű területről csak hetvenöt év múlva mond majd le (a Krími Kánságról). „Hatalmas eredmény, hatalmas győzelem volt ez – írta Szakály Ferenc Hungaria eliberata… című kötetében – még akkor is, ha a körülmények szerencsésebb alakulása esetén a területgyarapodás ennél is nagyobb lehetett volna, s még akkor is, ha a háború utolsó hét esztendeje végül is védekezéssel, az előző szakaszban kivívott eredmények megtartásával, nem pedig továbbfejlesztésével telt el. A Habsburg-birodalom most, a XVII. század végén teljesítette azt, aminek reményében egykor a magyar rendek trónra emelték Lipót császár őseit.”
Edward Browne angol utazó, aki 1669-ben járt hazánkban, így írt Magyarországról: „Mintha az ember kilépne a mi világunkból, amikor egy napnyi távolságra utazott Győrtől vagy Komáromtól, és mielőtt még Budára érne, úgy érzi, mintha a világ új színterére lépne, amely teljesen különbözik a nyugati országoktól. Mert itt búcsút inthetünk a hajnak a fejen, a szalagoknak, a kézelőknek, kalapoknak, kesztyűknek, ágyaknak és a sörnek, és olyan szokások, viselkedés és életmód világába kerülünk, amelyeket apró módosításokkal, lényegileg azonos formában találunk meg Kínáig és Ázsia legtávolabbi részéig.” Vagyis a nyugati utazók egy része már Ázsia részének tekintette Magyarországot. A zentai csatát követő évtizedek során azonban hazánk „visszatérhetett Európába”.
