A Tanácsköztársaság külpolitikája

A Tanácsköztársaság Kun Béla vezette külpolitikájának – a kortárs Andrássy Gyula grófot idézve – két „vezérmotívuma” volt, „az egyik elvi álláspontjukból, a másik a helyzet kényszeréből eredt”. Amikor 1919. március 21-én hatalomra került a „proletárdiktatúra”, Magyarország rendkívül elszigetelt nemzetközi helyzetben volt, külső támogatásra csak az oroszországi bolsevik forradalmároktól számíthatott, akik pozíciója akkor még korántsem állt teljesen biztos lábakon. Ebből kiindulva a rendszer külpolitikai célja reálisan csak a túlélés és a nemzetközi legitimáció lehetett. 

Kun Béla a békekonferenciához intézett március 24-i levelében leszögezte, hogy „a Magyarországi Tanácsköztársaság kormánya késznek nyilatkozik területi kérdések megtárgyalására a népek önrendelkezési elvének alapján, és a területi integritást kizárólag ezzel összhangban szemléli”. A külügyi népbiztos később több alkalommal is, például Clemenceau francia miniszterelnöknek írt június 9-i táviratában, még nyíltabban jelentette ki, hogy a Tanácsköztársaság „nem áll a területi sérthetetlenség elve alapján”. Tehát a Forradalmi Kormányzótanács – más népbiztosok megnyilatkozásából még nyilvánvalóbban megállapíthatóan – számos területről lemondott volna, ha ez a rendszer fennmaradását jelentette volna, tehát nem a határok kérdése volt számukra az elsődleges. 

Összességében a tevékenységük azt eredményezte, hogy a kommunista diktatúra bukása után az ország még kilátástalanabb és elszigeteltebb nemzetközi helyzetben volt, mint azelőtt, és önmagában a Tanácsköztársaság léte több hónappal vetette vissza azt, hogy Magyarország képviseltesse magát a párizsi békekonferencián. Noha vélhetően a korábbi részvétel esetén sem ért volna el a magyar delegáció kedvezőbb békét, sőt a magyar határok jelentős részét a béke-előkészítés első fontos lépcsőfokának tekinthető Külügyminiszterek Tanácsában már 1919. március közepén, tehát a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt elfogadták.