Ingyenesen olvasható
A keleti országrészben választott királyként uralkodó Szapolyai II. János Zsigmondot az 1560-as évtized végére országa megtartásának belső nehézségei és a nagyhatalmak döntései egyaránt Miksával mint német-római császárral és magyar királlyal (1564–1576) való megegyezésre szorították. Képviseletében 1570 tavaszán Bekes Gáspár utazott Prágába a királyhoz, akit II. Zsigmond Ágost (1548–1572) lengyel király követe, a mintegy közvetítőként fellépő Adam Konarski poznańi püspök kísért el. A Bekes által május 22-én beadott tervezet azt célozta, hogy János Zsigmond továbbra is viselhesse a választott király titulust; javasolta, hogy az Erdélyen kívüli, jelenleg is II. János által birtokolt területek megmaradhassanak az ő uralma alatt; egymást a külső ellenséggel szemben védelmezzék és katonailag támogassák. Ha pedig Erdély valamiképpen elveszne, Jánost Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségekkel kárpótolják, végezetül feleségül vehesse a bajor választófejedelem leányát. A megállapodás 1570 júniusában készült szövegváltozatában Miksa elfogadta, hogy II. János a „választott király” címet továbbra is használja a Portával folytatott levelezésben, egyebekben azonban magát „Jánosnak, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. néhai felséges királya fiának, Erdély és a Magyarországból általa ténylegesen birtokolt részek fejedelmének” nevezheti.
Forrás: Rubicon Archívum
1570. augusztus 16-án készült el az egyezmény végső szövegváltozata, amelyet Bekes Gáspár vitt Gyulafehérvárra. A megegyezést János Zsigmond december 1-jén aláírásával elfogadta, ezt követően Bekes visszaindult vele Miksához. A sorsdöntő jelentőségű dokumentum, a speyeri egyezmény közel egy évtizedes tárgyalássorozat eredményeképpen jött létre I. Miksa és II. János között. Ez tekinthető olyan jelentőségű okiratnak, amely végre rendezte a közjogi viszonyt a keleti és a nyugati országfél és annak uralkodói között, ámbár törvényerőre ez az egyezmény sem emelkedett. Ennek ellenére a titkosan megkötött és sokáig titokban tartott megállapodás volt az első olyan egyezmény, amely az Erdélyi Fejedelemséget mint különálló államot, annak uralkodóját pedig mint fejedelmet határozta meg, s amelyhez a későbbi magyar uralkodók és erdélyi fejedelmek – a változó történelmi körülmények által meghatározott módon – igazodtak.
A Speyerben végül mindkét fél tetszésével megfogalmazott megegyezés a következő főbb pontokból állt:
II. János lemond a választott király (electus rex) címéről, és helyébe fölveszi a következő címet: Fenséges János fejedelem úr, a néhai felséges János királynak, Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királyának fia, Isten kegyelméből Erdély és Magyarország részeinek fejedelme. Ellenben a törökökhöz írott levelekben a továbbiakban is használhatja a választott királyi címet.
A fejedelem és utódai Erdélyt és a Részeket békésen bírhatják mint szabad fejedelmek, minden olyan joggal egyetemben, amelyeket a szabad fejedelmek bírnak (ítélkezés, végrehajtás, birtokadományozás), ámde az ország Koronájához tartozó javakból semmit sem idegeníthetnek el örökjogon (csak elzálogosíthatnak) – mert ezekről a király rendelkezhet ezután is.
Ha a fejedelem fiúutód nélkül hal meg, Erdély visszaszáll a magyar királyra, mint birodalmuk valóságos és elválaszthatatlan része; ha viszont leányai születnek, azokról a császár gondoskodni fog.
A fenséges fejedelem és utódai ő szent császári és királyi felségét az egész kereszténység fejének, Magyarország királyának, maguknál nagyobbnak és főbbnek (maiore et superiore suo) ismeri el.
Erdélyt és a magyarországi Részeket, amelyeket a fejedelem birtokol, a Magyar Királyság tagjának (pro membro Regni Hungariae) tartják és vallják.
Ha a fejedelem vagy utódai valami módon elveszítenék Erdélyt, akkor a magyar király Oppeln és Ratibor hercegségekkel kárpótolja őket.
János ezenfelül köteles a császárt szükség esetén katonai erővel támogatni, Miksa pedig a törökök támadása esetén, keresztény uralkodóhoz illően, védelmezni fogja Erdélyt. A török háborúhoz vezető cselekedeteket azonban minden módon kerülni kell. A fejedelem megtarthatja Bihar vármegyét Váraddal, Kraszna és Közép-Szolnok vármegyéket a csehi uradalommal, Huszt várát Máramaros vármegyével. Nagybánya és Erdőd viszont a császár birtokába kerül. Azok a területek, amelyeket a fejedelem később esetleg a törököktől elfoglal, a fejedelemséghez fognak tartozni. A császár kötelezi magát arra, hogy János tervezett házasságáról gondoskodik, és megígéri, hogy János végrendeletét végrehajtja, amennyiben az nem ellenkezik jelen szerződéssel. Amennyiben Erdély uralma reá szállana, akkor kötelezi magát arra, hogy Erdély sajátos jogait és alkotmányát sértetlenül megtartja.
A speyeri szerződés csak részben hozta meg a remélt eredményt, hiszen a regensburgi birodalmi gyűlésen történt elfogadásáról és I. Miksa király általi aláírásáról (1571. március 10.) már nem is értesülhetett a március 14-én elhunyt fejedelem.
Miért döntöttek úgy végül az erdélyiek 1556-ban, hogy nem Habsburg Ferdinándot, hanem János Zsigmondot támogatják? Hogyan akarták Habsburg-kézre játszani Erdélyt Forgách Ferenc váradi püspök és Báthory András? És miért volt annyira fontos Ferdinánd számára Felső-Magyarország birtoklása?
Fedezze fel a válaszokat a Szerző Erdély sorsa című tanulmányában!
