A párizsi békekonferencia nagyjai

Ilyen bé­ke­kon­fe­ren­cia csak egy volt Eu­ró­pa tör­té­ne­té­ben. Nem mint­ha ezt megelő­zően nem kel­lett vol­na szá­mos al­ka­lom­mal és sok kér­dés­ben al­kut köt­ni. Egy-egy há­bo­rú­nak vagy had­mű­ve­let­nek azon­ban mégis min­dig volt győz­te­se, és a győz­tes ha­ta­lom vagy tá­bor min­dig „ha­za is vitt” va­la­mit – leg­fel­jebb nem annyit, amennyit sze­re­tett vol­na. Most azon­ban a si­ker va­la­mennyi győz­tes ese­té­ben mi­ni­má­lis­nak mu­tat­ko­zott az el­gon­do­lá­sok­hoz, va­la­mint a megelő­zően vál­lalt óriá­si em­be­ri-a­nya­gi ter­hek­hez ké­pest, és az ered­mé­nyek a jö­vő fej­le­mé­nyeit il­le­tően sem nyug­tat­tak meg sen­kit. Vi­ták és „rot­hadt komp­ro­misszu­mok” kí­sér­ték a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút le­zá­ró nem­zet­kö­zi tár­gya­lá­so­kat is, ek­kor azon­ban egyér­tel­mű volt, hogy a dol­go­kat a két nagy­ha­ta­lom, az USA és a Szov­jetunió dik­tál­ja, és lé­nye­gé­ben vé­ve komp­ro­misszum­ra is csak ket­te­jük kö­zött ke­rül­het sor.