A nemzeti önrendelkezés csapdája

Az Európa-szerte fellángoló etnikai viszályok mind sürgetőbben hívják fel a figyelmet a nemzeti önrendelkezés elvében rejlő gyilkos kétértelműségre. Vannak, akik a végletesen éles megfogalmazástól sem riadnak vissza: „Napjaink fasizmusa – írta például a jugoszláviai háború kitörése után Konrád György – nemzeti önrendelkezéssel kezdődik és nacionalista diktatúraként végződik.” Önrendelkezéstől a nacionalista diktatúráig? Meghökkentő, zavarba ejtő gondolat. Nem véletlen, hogy Konráddal ellentétben a nemzetközi közvélemény jó része ekkor, a jugoszláv válság kezdetén még természetesnek vette, hogy az önrendelkezési elv értelmében Szlovéniát és Horvátországot megilleti a nemzeti függetlenség. Az ENSZ nem is sokat késlekedett szentesíteni a két új ország önrendelkezéshez való jogát.

De hamarosan szinte kínossá vált az önrendelkezési elv puszta említése is. A háború kirobbanása és a koncentrációs táborok megjelenése láttán jobbnak tűnt hallgatni a nemzeti önrendelkezésről, nem feszegetni tovább a kérdést. Különben tudomásul kellett volna venni a kényelmetlen igazságot: a frissen függetlenné vált utódállamokban a hirtelen kisebbségi sorba jutott szerbek