A mesebeli Nagy Sándor

Legutóbb a Nagy Sán­dor-film be­mu­ta­tó­ja rob­ban­tot­ta ki azt a gyak­ran fel­lán­go­ló vi­tát, hogy egy tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­ség­ről ké­szí­tett film­nek mennyi­re kell ra­gasz­kod­nia a tör­té­nel­mi hi­te­les­ség­hez. A vi­tá­ban meg­szó­la­lók szin­te ki­vé­tel nél­kül azt az ál­lás­pon­tot kép­vi­sel­ték, hogy az al­ko­tók­nak nincs jo­guk meg­sér­te­ni a hi­te­les­sé­get. Pe­dig ez ko­ránt­sem olyan ma­gá­tól ér­te­tő­dő, aho­gyan azt a nyi­lat­ko­zók gon­dol­ják. Shakes­peare ki­rály­drá­máin vagy Dür­ren­matt Nagy Ro­mu­lu­sán, hogy csak két ki­ra­ga­dott pél­dát em­lít­sek, szin­tén nem szo­kás ilyes­faj­ta hi­te­les­sé­get szá­mon kér­ni. A mű­vész nem tör­té­nész, szá­má­ra a tör­té­nel­mi fi­gu­ra is ép­pen olyan meg­for­má­lan­dó hős, mint akit ő ma­ga ta­lál ki, és ép­pen azért ál­lít­ja al­ko­tá­sa kö­zép­pont­já­ba, hogy az­zal ki­fe­jez­zen va­la­mit, amit kö­zön­sé­gé­nek el akar mon­da­ni. Ha ezt tu­da­tos anak­ro­niz­mu­sok­kal vagy a sze­mé­lyi­ség egyik vagy má­sik ele­mé­nek túl­hang­sú­lyo­zá­sá­val te­szi, lel­ke raj­ta. Amit a mű­al­ko­tá­son szá­mon le­het és kell kér­ni, az nem az is­ko­lás tör­té­ne­lem­kép­pel va­ló össz­hang­ja, ha­nem az, hogy mint al­ko­tás jó-e vagy sem. Ar­ról vi­szont ke­ve­sebb szó esik, hogy ép­pen Nagy Sán­dor ese­té­ben kü­lö­nö­sen ne­héz bár­mi­fé­le tör­té­nel­mi hi­te­les­ség­ről be­szél­ni, mi­vel azok a for­rá­sok, ame­lye­ket ma éle­té­ről ol­vas­ha­tunk, ma­guk sem tö­re­ked­tek ilyes­mi­re. Ter­mé­sze­te­sen mindegyik meg­szü­le­té­sé­nek volt va­la­mi cél­ja, de az nem esik egy­be a mi el­vá­rá­saink­kal.