A magyar szentek kultusza a középkorban

A keresztény mártírok kultuszából a 3–4. században kibontakozó szentkultusz a középkori kereszténység ezer évének központi fontosságú tényezője: ünnepeik betöltötték a naptár minden napját, ereklyéik ott voltak a templomok oltára alatt, az ő patronátusuk, az ő közvetítésük segített háborúban és békében, vetéskor, aratáskor vagy természeti csapások idején, fogságban vagy betegségben és mindörökké a túlvilágon. Minthogy a szentek ereklyéi nemcsak a sírjuknál biztosíthatták a szent további jelenlétét és jótéteményeit, hanem szétdarabolva számtalan más helyre is átkerülhettek, a szentek egyúttal a középkori kereszténység etnikumokon, régiókon felülemelkedő egységét, töretlen történeti tradícióját is jól példázták. Ugyanakkor lehetővé tették minden újonnan megtért nép számára, hogy saját képviselőkkel gazdagítsák a keresztény tökéletesség e példatárát, és ezáltal a keresztény vallás kultuszformáit jobban a magukénak érezhessék: a szentté avatás a kora középkorban végső soron a helyi egyház püspökének a döntése volt, aki a