A Kun Köztársaság

„Kiskun ember vagyok én, makacs és még vélt jussából sem engedő, nemhogy a maga igazából” – mondta Móra Ferenc 1932-es dísz­doktorrá avatásakor. Ő is őrizte azt a történeti múltat és identitástudatot, ami megha­tároz­ta a Jászkunságban élő emberek közélethez és politikához való hozzáállását. 

A középkorban letelepült kunok egyfajta autonómiát élveztek a szék­rendszerüknek köszönhetően. A török kor pusz­títása ezt teljesen elsöpörte. 1702-ben a Habsburgok pénzügyi zavaruk enyhítése érdekében eladták a Jászkunságot a Német Lovagrendnek. 1745-ben azonban a jászkunok 575 900 rénusi aranyforintért megváltották magukat. Létrejött egy autonóm terület, a Jászkun Kerület (Hármas Kerület), amelyet 1876-ban közigazgatási reform keretében három vármegyébe olvasztottak. Az itt élők egy része újra mozgalmat szervezett, kárpótlást akartak elveszett előjogaik miatt.

Már az 1868-as, az 1873-as és az 1886-os országgyűlések tárgyaltak ar­ról az 1715. XXXIV. törvénycikkre hivat­kozva, hogy kárpótolják a jászkunokat. Ek­kor elsősorban a Jászságból, leg­inkább Jászberényből származó politikusok és jogászok igyekeztek eredményeket el­érni. 1901 őszén dr. Babó Mihály kiskunhalasi országgyűlésiképviselő-jelöltként, majd 1902-ben már országgyűlésiképviselőként támasz­tott igényt a kárpótlásra. 25 jászkun település állt az ügy mögé. 1904 elején a jászsági, kiskunsági és nagykunsági települések Hermán Ferenc, Kele József és Almásy László ügyvédeket bízták meg képviseletükkel ebben az ügy­ben. 1907-ben és 1911-ben Wekerle Sándor, majd Tisza István miniszterelnökökig jutott a követelés. 

Így érkezünk el 1918 teléhez, nyugodtan