A Kijevi Rusztól a szuverén Ukrajnáig

A mai keleti és nyugati ukrán régiók hosszú évszázadokon át egymástól eltérő kultúrájú és politikai berendezkedésű államok peremvidékén (= Ukrajna) a hatalmi erőterek kettős, majd hármas perifériájává váltak. A 17. század közepéig a lengyel–litván fennhatóság határozta meg a régió történelmét (ez a lengyel hatás valamilyen formában egészen 1939–45-ig érvényesült). Időközben a terjeszkedő, felemelkedő orosz birodalom, a gyengülő, hanyatló Lengyelország és az Oszmán Birodalom kiterjesztett karjaként működő Krími Tatár Kánság egymást kioltó erőterében a „végek” elkezdtek különállási törekvéseket mutatni.

Új helyzetet teremtett Lengyelország 1772–1795 közötti három felosztása, midőn a Romanov- és a Habsburg-dinasztia megosztozott a térségen (a Kárpátokon túli részek eleve Magyarországhoz, illetve a Habsburgokhoz tartoztak). A 18–19. századi orosz–török háborúk eredményeképpen az orosz dominancia kiterjedt egészen a Fekete-tenger északi partvidékéig.

Ukrajna a történelem folyamán több alkalommal is rendelkezett rövid ideig tartó, vitatott tartalmú államisággal, de teljes önállóságot csak a Szovjetunió felbomlása után szerzett. Az akkori államhatárok szerinti Ukrajna a szovjet politika eredménye, az 1991-ben kikiáltott független ukrán állam az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság jogutódjának tekinthető. A szuverenitás megszerzéséig az ukrán vezetés a szovjet elit részét képezte, ami lehetővé tette, hogy Ukrajna a függetlenné válásakor békésen leváljon a Szovjetunióról, megőrizve ugyanakkor a szovjet keretek között kialakult területi integritását.