A huszár

A huszárnak nevezett könnyűlovasság a 14–15. század fordulóján, a hódító Oszmán Birodalom elleni harcok során született az akkori Magyar Királyság déli végein, illetve a határos balkáni területeken. Az oszmán-török előrenyomulás következtében ugyanis az ősi hagyományokból táplálkozó, de a nyugati hatások következtében jelentősen visszaszorult magyar könnyűlovasságnak az új, félelmetes ellenség harcmodorához kellett alkalmazkodnia. Ebben a rendkívül sikeresnek bizonyult adaptációban fontos szerepet játszott a török fenyegetést először felfogó délszláv fegyverforgató népesség a magyar határvidéken. 15. századi forrásaink gyakran rácnak is nevezték a magyarországi könnyűlovasságot, mivel a szerb, illetve más délszláv elemek jelentős számban előfordultak a Hunyadiak korában már a haderő fontos részét alkotó huszárságban.

Az igazi huszár

A kezdetben még sokféle könnyűlovasság a végvári harcok folyamán már egyértelműen magyarrá lett, s a következő két évszázadban is meghatározó szerepet játszott a keresztény Európa védelmében. A sajátos harcmodorú, díszes öltözetű magyar könnyűlovasok pedig – a Szent István koronáját is elnyerő Habsburg-dinasztia küzdelmei révén – a 16. századtól megjelentek a nyugat-európai hadszíntereken is. A huszárság közismert, szűk nadrágot, zsinóros-gombos dolmányt és mentét, a fején kezdetben kalpagot, utóbb csákót viselő, szablyával, pisztollyal és karabéllyal felszerelt, klasszikus megjelenési formája a Habsburg-haderő szervezeti keretei között fejlődött ki. A 17. század végén, az állandó császári hadsereg megalakulását követően létrejöttek az első reguláris huszárezredek is.

A 18. század első felére a huszárság – sokoldalú harcászati alkalmazhatóságának és a harcmezőkön mutatott teljesítményének köszönhetően – Euró­pa hadseregeinek jelentős részében megjelent, s mintegy „franchise rendszer” formájában huszárcsapattestek kerültek felállításra, melyek átvették a huszár nevet, fegyverzetet, viseletet és harcmodort. Ugyanakkor a „minőségbiztosításról”, vagyis arról, hogy ezek elérjék vagy lehetőleg megközelítsék az eredeti, magyar huszárság színvonalát, többnyire, legalábbis a kezdeti időszakban, magyar származású ki­képzők és részben magyar származá­sú legénység gondoskodtak. Ilyenekből pedig, főként a balvégzetű szabadságküzdelmeinket követő emigrációs hullámoknak köszönhetően, egy ideig nem volt hiány.

A 18. század első felétől a 19. század közepéig gyakorlatilag egyetlen európai haderő sem létezhetett huszárok nélkül. Olyan nagy és büszke nemzetek félelmetes haderejének képezték szerves részét, mint például a porosz hadseregnek, az orosz cári haderőnek vagy a francia királyi hadseregnek, sőt utóbb még Bonaparte Napóleon Grande Ar­mée-jának is. Egy elterjedt, bár hitelesen alá nem támasztott adat szerint összesen 34 európai ország haderejében jelentek meg kisebb-nagyobb huszáralakulatok. Ráadásul a 19. század folyamán Közép- és Dél-Amerika több országában (Argentína, Bolívia, Chile, Mexikó, Peru, Venezuela) is felállításra kerültek huszárcsapattestek.

„Isten áldotta” magyar földünket akkoriban sokféle nép és nemzetiség lakta. Ebből fakadóan a huszárezredekben a Magyar Királyságból kiállított, soknyelvű legénység meglehetős sokszínűséget mutatott. Mondhatni, éppoly színes és sokrétű volt, mint amilyen fejlődése csúcspontján a pompás huszárviselet. Ily módon a huszárság Kelet-Közép-Európa népeinek sorsközösségét is megtestesítette, hiszen a többséget alkotó magyar etnikum mellett németek, szlovákok, horvátok, románok, ruszinok, szerbek egyaránt megtalálhatóak voltak soraiban. Sőt, a tisztikarban – a csapatnem rendkívüli népszerűségét bizonyítva – az osztrákok, olaszok, csehek, lengyelek és birodalmi németek mellett a távoli Anglia, Írország, Franciaország és Spanyolország is képviseltette magát.

A huszárság ugyanakkor e sokszínűség mellett is koherens egységet tudott alkotni, és jellegét, szellemiségét tekintve mindenkor megkérdőjelezhetetlenül magyar maradt. Így vélekedett gróf Széchenyi István is 1857-ben: „mert igazi huszár csak a magyar, ezeknek élén pedig Simonyi állott”. Hasonló nézeten volt a neves regényíró, báró Jósika Miklós, aki ifjúkorában dragonyos-, majd gyalogostisztként harcolt a napóleoni háborúk alkonyán: „Én sok mindenféle huszárt láttam, de ahhoz a meggyőződéshez jutottam: hogy igazi huszár csak a magyar, vagy szabatosabban szólva a magyarhoni, Erdélyt is ideértve.” A 19. századi német író és katonatiszt, Julius von Wickede a következő szavakat adja regényében a Radetzky tábornagy itáliai hadseregében szolgáló ősz huszár, Szabó Pál strázsamester szájába: „Egyetlen más fejedelemnek, királynak, sőt császárnak sincsenek az egész világon azonban oly huszárai, mint mi. Amazok csak utángyártott bajuszlovagok, a valódi és igaz huszárok csak a mi Isten áldotta, magyar földünkről származnak. Bizony Pajtásim, ez az igazság.”

A Szent István-i eszme jegyében befogadó jellegű csapatnem nagyfokú integráló hatással bírt és erőteljes nyelvi, illetve kulturális transzfer színtere volt, ezt a számos idegen származású, de szolgálata során magyarrá váló vagy legalábbis a magyar nyelvet és részben a magyar szokásokat elsajátító, idegen eredetű huszár példája bizonyítja. Elég csak a messzi Lotaringiából származó Johann von Frimontra utalnunk, aki a császári-királyi hadseregbe lépve 22 éven át különféle huszárezredekben szolgált s egészen a lovassági tábornoki rangig és a legmagasabb katonai beosztásig, az Udvari Haditanács elnökségéig jutott. Lenyűgöző karrierje során mégsem osztrákká, hanem gróf palotai Frimont János néven magyarrá lett, és feleséget, valamint birtokot is Magyarországon szerzett.

Dicső helytállás

A huszár harcmodor a 18. századtól a 19. század közepéig tartó időszakban ért fejlődésének csúcspontjára. A korra jellemző hadviselési formák – a főerőkkel vívott, döntő csatákat kerülő ún. metodizmus, majd a francia háborúk mozgékonyságot és gyorsaságot előtérbe helyező hadművészete – különösen kedveztek a portyázó, avagy kisháborús harctevékenységnek, vagyis a „nagy háború” közötti időszakban kisebb kötelékekkel végrehajtott harccselekményeknek, felderítésnek, portyázásnak, rajtaütésnek, menetbiztosításnak, a hadmozdulatok leplezésének, az előőrs- és futárszolgálatnak, valamint az utánpótlási vonalak zavarásának. Mind­ennek pedig a jellemzően inkább nagyfokú kreativitással és ötletességgel, semmint merev sémák szerint harcoló magyar huszárok a nagymesterei voltak.

Nemzeti csapatnemünk aranykorát már életükben legendává vált hősök sora fémjelzi. Így mindenekelőtt gróf nádasdi és fogarasföldi Nádasdy Ferenc, valamint gróf futaki Hadik András, a 18. század dinasztikus háborúinak két magyar huszárgenerálisa, akik a világtörténelembe is beírták nevüket. Nádasdy az 1757. június 18-i kolini csatában mintegy 100 lovasszázad élén, melynek fele huszár volt, elsöpörte a porosz király, Nagy Frigyes lovasságát, és ezáltal döntő módon hozzájárult a győzelem kivívásához. Mária Terézia e nagyszerű diadal feletti örömében döntött a nevét viselő katonai kitüntetés megalapítása mellett. A Mária Terézia Katonai Rend a Habsburg Monarchia legjelentősebb katonai elismerésévé vált, amelynek egyes fokozatait kiemelkedő arányban nyerték el huszáraink. Közülük is elsőként Nádasdy, valamint a Kolinnál az ő alárendeltségében harcoló Hadik, akinek ugyanakkor nem ez volt a legismertebb haditette.

Hadik emblematikus fegyvertényének a mesterien megtervezett és végrehajtott berlini portya számított. 1757. október 16-án az ellenséges területre mélyen benyomulva egy napra megszállta a porosz fővárost, és jelentős hadisarcot vetett ki rá. Hadik minden idők talán leghíresebb huszárcsínyét követte el. Frigyes soha nem bocsátotta meg ezt a magyar tábornoknak, s élete végéig gyűlölte őt. Ezzel szemben Mária Terézia szívébe örökre belopta magát kedvenc huszára.

A Habsburg Monarchia törökök elleni utolsó háborúja (1787–1791), majd mindenekelőtt a forradalmi és a napóleoni Franciaország ellen vívott közel negyedszázados élet-halál harc (1792–1815) szintén kiváló lehetőséget biztosított huszárjaink számára vitézségük és hősiességük bizonyítására. Miután ez az időszak egybeesett a nyomtatott sajtó magyarországi megjelenésével és térhódításával, a korszak kiemelkedő katonaszemélyiségei a hadi eseményekről szóló rendszeres tudósítások és beszámolók révén minden addiginál nagyobb ismertségre és népszerűségre tettek szert. Így nem meglepő, hogy az ekkoriban szintén fellendülő magyar nyelvű irodalom kisebb-nagyobb tehetségű művelői közül is számosan megénekelték a huszárság, illetve egyes huszárok dicső helytállását. Sőt immár az egyszerűbb vitézek hőstetteiről is megemlékeztek, nem csupán a vezérekről vagy magasabb rangú tisztekről.

A leghíresebbek persze utóbbiak közül kerültek ki, mint például Dévay Pál, Geringer Gábor, Hertelendy Gábor, Mecséry Dániel, Meskó József, Ott Károly, Stephaics Ferenc, Vécsey Péter és persze Simonyi József, közkeletű nevén Simonyi óbester, hogy csak a legismertebbeket említsük. Népszerűségüket ékesen jelzi, hogy némelyiküket a nemzeti emlékezet olyan kitüntető címekkel ruházta fel, mint „a legkeményebb fejű magyar huszár” (Mecséry) vagy „a legvitézebb huszár” (Simonyi).

A huszárság történetének utolsó igazán kiemelkedő fejezetét az 1848–49-es szabadságharc jelentette, amelynek révén a huszárok végképp a nemzeti mitológia fényesen ragyogó állócsillagaivá váltak.

Ezen időszak huszárai különösen annak köszönhetően emelkednek ki a csapatnem történetén belül, hogy – a jellemzően a Habsburg uralkodók érdekeiért harcolni kényszerült elődeikkel szemben – nemesebb és magasztosabb ügyért, a magyar szabadságért és függetlenségért, a nemzeti önrendelkezésért, valamint a polgári átalakulásért küzdöttek és ontották vérüket. Említést érdemel az is, hogy a 13 aradi vértanú közül hat huszár volt: Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József és gróf Vécsey Károly. Sőt a szabadságharc legjelentősebb hadvezére, a hadügyminiszteri és főparancsnoki posztot is betöltő Görgei Artúr maga is több esztendeig huszárként szolgált 1848-at megelőzően. 

E helyütt érdemes megemlékeznünk arról is, hogy számos magyar huszár hagyta el kényszerből, főként szabadságharcaink következtében vagy csupán kalandvágyból hazáját, és kereste máshol boldogulását. Így kevéssé meglepő, hogy az olyan nagyobb küzdelmekben, mint az amerikai függetlenségi háború, majd a polgárháború, Afrikában pedig a búr háború, szintén megtalálhatók voltak egyes, a kiegyensúlyozott polgári életvitelt talán hírből sem ismerő magyar huszárok, akik tovább öregbítették a csapatnem hírnevét. Sőt néhányan egyenesen az őket befogadó országok nagyszerű hőseivé váltak, mint például Franciaországban Bercsényi László vagy az Amerikai Egyesült Államokban Kováts Mihály, illetve Zágonyi Károly.

A huszárok hattyúdala

Bármily kiváló harcosok is voltak azonban, a tömeghadseregek kialakulása és a technikai fejlődés, főként a lőfegyverek tökéletesedése nyomán a huszárság fénykora a 19. század második felében a végéhez ért. Hősiességüket és vitézségüket ugyanakkor továbbra is megőrizték, és méltósággal, halált meg­vetve dacoltak az elmúlással, mint például a Nagy Háború kezdetén a galíciai Limanovánál. Az itt zajló, elhúzódó küzdelem során, 1914. december 11-én Muhr Ottmár ezredes vezetésével a 9. (Nádasdy) és a 13. (jász-kun) huszár­ezred néhány százada sikeres támadást hajtott végre az orosz állások ellen, majd 14 ellentámadást vert vissza. Ezáltal jelentősen hozzájárultak az orosz előrenyomulás megállításához, ami azonban az ezredparancsnok és számos huszár életébe került. Önfeláldozó helytállásuk révén ugyanakkor huszáraink a lengyel nemzet számára is halhatatlan hősökké váltak.

Bár a Nagy Háború elején még néhány hősies lovasrohamot is végrehajtottak, ezek jó része az ellenséges tűz következtében véres véget ért. Így többnyire kénytelenek voltak századokon át elválaszthatatlan társuktól is megválni, s lóról szállva, gyalogos katona módjára harcolni, de a huszárok ekkor is elődeikhez és nevükhöz méltó módon, rendkívül vitézül küzdöttek.

A II. világháború a huszárság történetében már csak véres végjáték, amely­nek során, megváltozott szerepkörben és fegyverzettel ugyan, de továbbra is hősiesen helytálltak. Sőt még e nagy világégés poklában is futotta erejükből néhány önfeláldozó, bajtársat és ellenséget egyaránt lenyűgöző lovasroham­ra. Ezáltal, történetük során még utoljára, megmutatták, milyen is a valódi huszárvirtus.

Évszázadokon át tartó evolúciója során a huszárság bámulatos alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot. Ezt különösen jól szemlélteti, hogy 1945 után – paradox módon a múltat végképp eltörölni készülő új rendszer haderejében – rövid időre ugyan, de huszáralakulatok is felállításra kerültek, jóllehet új formában és immár szovjet szervezési elvek szerint. Ily módon a huszárok az atomkorszak hajnalán, amikor egykori harcostársaik, a vértesek, a dragonyosok vagy a svalizsérek már rég a múlt ködébe vesztek, még mindig fegyverben álltak. Kiérdemelt „nyugdíjazásukra” de facto csak 1954 végén került sor. A csapatnem megszüntetése hivatalossá 1955-ben vált. Így mintegy hét évtizede annak, hogy lezárult a huszárság félezer éves aktív szolgálata a mindenkori magyar haderő kötelékében.

Nagyjaink huszármúltja

Nemzetünk számos kiemelkedő személyisége szolgált élete hosszabb-rövidebb szakaszában huszárként, s a huszárság soraiban eltöltött időszak legtöbbjük esetében egész életükre, világlátásukra és jellemfejlődésükre döntő hatással bírt. A legismertebb példa gróf Széchenyi Istváné, akiről közismert, hogy fiatalon huszár volt. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy azon a nevezetes, 1825. november 3-i napon Pozsonyban, az alsótábla kerületi ülésén a 4. számú Hessen-Homburg-huszárezred első kapitányi egyenruháját büszkén viselve jelent meg s ajánlotta fel birtokai egyévi jövedelmét, 60 000 forintot a magyar nyelv kifejtését célul kitűző intézet létrehozására, amely végül Magyar Tudós Társaság néven alakult meg. Széchenyi a szemtanúk szerint ekkor a következőket mondta: „Ezt nem mindenki teheti úgy, mint én. Én nőtlen ember és katona vagyok.” Tehát ez még egyértelműen a fiatal huszártiszt, nem pedig a majdani államférfi hazafias és előremutató cselekedete volt.

Ily módon még a Magyar Tudományos Akadémiát is jelentős részben egy huszárnak köszönhetjük. Sőt nem is egynek. Az adományozók között ugyan­is Széchenyin kívül más huszárok is szerepelnek. A Tudós Társaság létrehozására a második legmagasabb összeget, 50 000 forintot Batthyány-Strattmann Fülöp herceg ajánlotta fel, aki 1809-ben a vasi inszurgens huszárok ezredeskapitányaként szállt szem­be a hazánkra támadó franciákkal. Öccse, gróf Batthyány Iván alezredes pedig, aki a napóleoni háborúkban Széchenyi tiszttársa volt az 5. huszárezredben, szintén jelentős összeggel, 10 000 forinttal járult hozzá e nemes célhoz. Végül a harmadik legnagyobb összeget, 40 000 forintot adományozó gróf Káro­lyi György ugyancsak Széchenyi tiszttársa volt korábban, mégpedig a 4. huszár­ezredben. Az Akadémia létreho­zásában tehát minden bizonnyal szerepet játszott egy, a huszárságnál telje­sített szolgálathoz kötődő, a bajtársiasság révén összeforrt kapcsolati háló is, amelyről napjainkban aligha tud bárki is.

Az is kevéssé ismert, hogy az első független, felelős magyar kormány miniszterelnöke, gróf Batthyány Lajos ifjúkorában szintén huszár volt, a 9. számú, Frimont-huszárezredben szolgált négy esztendőn át. Ezek után aligha meglepő, hogy ugyanezen kormány hadügyminisztere, Mészáros Lázár altábornagy mögött több évtizedes huszártiszti pálya állt: előbb a 7. számú, Liechten­stein-huszárezredben szolgált, majd az 5. számú, Radetzky-huszárezred parancsnoka volt. Széles körű műveltsége révén a Magyar Tudós Társaság levelező tagja is volt, amely létrejöttét, mint láttuk, jelentős részben huszároknak köszönhette. Ily módon tehát az első felelős magyar kormány tagjai között hárman is – Batthyány, Mészáros, Széchenyi – komoly huszármúlttal rendelkeztek.

Több későbbi miniszterelnökünk szintén jelentős huszárkötődéssel bírt. Így a kiegyezés utáni első kormányfőnket, gróf Andrássy Gyulát a szabadságharc idején a Radetzky-huszárezred számfeletti ezredesévé nevezték ki. A dualizmus korának utolsó meghatározó magyar államférfija, gróf Tisza István pedig ifjúkorában a 2. honvéd huszárezredben teljesített önkéntesként szolgálatot. Utóbb, 1917. májusi lemondását követően ismét bevonult egykori ezredéhez, immár ezredesként, és egészen 1918 szeptemberéig frontszolgálatot teljesített. Mindez ékesen kifejezi nemzeti csapatnemünk presztízsét: a huszártiszti szolgálat még egy volt magyar királyi miniszterelnök számára sem degradáló. Fiatalkorában további hét későbbi kormányfő szolgált huszárként (Esterházy Móric, Hadik János, Károlyi Mihály, Károlyi Gyula, Darányi Kálmán, Imrédy Béla és Miklós Béla). Összesen tehát tíz magyar miniszterelnökről mondhatjuk el, hogy huszár volt.

Jeles huszárok

A huszárok korántsem csak szereplői, hanem gyakran szerzői is voltak egyes irodalmi alkotásoknak. A köztudat mégis kevéssé tartja számon, hogy huszár volt az első kiemelkedő, magyar nyelven író költőnk, Balassi Bálint vagy éppen Kisfaludy Sándor és öccse, Károly, továbbá a Lúdas Matyi szerzője, Fazekas Mihály.

A huszárság sajátos válfajaként az 1760-ban Mária Terézia által alapított Magyar Királyi Nemesi Testőrség jelentősége is sokkal inkább kulturális, mintsem katonai. Ezen intézmény egyik alapvető célja ugyanis a reprezentációs feladatok ellátása mellett, legalábbis a kezdeti időszakban, a magyar nemesifjak nevelése és műveltségi szintjének emelése volt. Ennek köszönhetően az ún. testőrírók, Bessenyei György, Báróczy Sándor és Barcsay Ábrahám működése irodalomtörténeti jelentőségűvé vált.

A keszthelyi Georgikon létrehozásával a hazai felsőfokú agrárszakképzést megteremtő gróf Festetics György egykoron a Graeven-huszárezred alez­re­dese volt. Ugyanezen alakulatban kezd­te három évtizedes katonai pályafutását Magyarország és társországai általános és teljes térképének elkészítője, Lipszky János is. A későbbi trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg három esztendeig a Sopronban állomásozó, 9. számú, Nádasdy-huszárezred parancsnoka volt. Ifjan huszárként szolgált a Magyar Rádió alapítója, Kozma Miklós; az antifasiszta nemzeti ellenállás karizmatikus figurája, Bajcsy-Zsilinszky Endre és a 100 esztendővel ezelőtti, gyászos emlékű trianoni békediktátum aláírásának terhét magára vállaló Dra­sche-Lázár Alfréd is.

Számos híres vívó és lovas is kikerült a huszárság soraiból, így Rády József ezredes, az 1928-as olimpiai bajnok kardcsapat tagja vagy az 1936. évi olimpián vadászugratásban bronzérmes Platthy József. Markos József, vagy­is Alfonzó személyében még a humoristák között is akadt, aki huszármúlttal rendelkezett.

A valódi huszárok mellett feltétlenül említést érdemelnek a különböző művészeti ágak, főként az irodalom és a zeneirodalom hőseként született fiktív huszárok is, mint Háry János vagy János vitéz, akik szintén meghatározó kulturális értékkel bírnak. A huszár kitüntetett szerepét tökéletesen kifejezi, hogy alakja, motívuma áthatja a népi és a magas kultúra számos rétegét. Így egyaránt megjelennek a népköltészetben és a szépirodalomban, népdalban és operettben, de mézeskalács- és köztéri szobor formájában is. Sőt a modern kor meghatározó művészeti ága, a filmművészet sem hagyta őket figyelmen kívül.

A huszárság múltja, dicsősége és a legendás huszárszellem a hadrendben álló utolsó huszáralakulat felszámolását követően sem tűnt el, hanem továbbra is a magyarság történeti tudatának, kulturális örökségének szerves része maradt. Napjainkra ráadásul, elsősorban a hagyományőrző huszároknak köszönhetően, nemzeti ünnepeinknek is elválaszthatatlan elemeivé váltak a látványos és felemelő huszárfelvonulások, illetve -bemutatók. Ez főként annak köszönhető, hogy a rendszerváltoztatást követően a civil önszerveződések kibontakozásával hagyo­mányőrző huszáregyesületek sora jött létre. A huszárság napjainkban mintegy reneszánszát éli és széles körű ismertségnek, valamint népszerűségnek örvend. Ily módon korántsem csupán múltunk, hanem a magyar vitézség, hősiesség és hazaszeretet meghatározó szimbólumává magasztosulva jelenünk és remélhetőleg jövőnk része is.